77

Thor és Loki régi-új köntösben

Északi mitológia I. kötet – képregénykritika

eszaki-mitologia-1-kotet

Nemrég a Neil Gaiman DC-válogatás képregénykötet elemzése közben kitértünk regényírói munkásságára is, amelybe most – megint csak egy képregény kapcsán – még jobban belemélyedünk. Könyvei közül a legkedvencebb jött most ki képregényes álruhában a Fumaxnál: Neil Gaiman – P. Craig Russell: Északi mitológia I. kötet.

Ebben a regényében – amely inkább összefüggő egészet alkotó novella- vagy mondagyűjtemény – Gaiman a megszokott stílusát nagyjából mellőzi, a klasszikus skandináv-germán-kelta mondavilág elbeszélésmódjához úgy igazodik, hogy a mai olvasó számára is könnyen befogadható legyen. Ez szerencsére nem járt együtt kilúgozással és bántó jópofaságokkal, megtartotta a mondák szikár, lényegre törő és sosem túlmagyarázó hangvételét. Ami Gaimanből viszont maradt, az a lendületes történetvezetés, a karakterek egyben tartása és az a leheletfinom melankólia, ami egyébként az összes művére jellemző. Ha jobban belegondolok, az Északi mitológiában ez nem is csak árnyalatnyi, a szokásos tér- és időkezeléstől jócskán elemelt tematika miatt kifejezetten szívbemarkoló a folyamatos változásokból adódó veszteség fájdalma. Az életmű ismeretében nem különösebben meglepő vonás ez: Gaiman jól ismeri az odaveszett vagy tán sosem volt világok utáni epekedés élethosszig tartó gyötrelmét.

Itt tennünk is kell egy rövid szellemi/kultúrtörténeti kitekintést az eredetmítoszokról. Átformálódóban van az a pár száz évre visszavezethető, leginkább a gépesítés korával párhuzamosan teret nyerő elgondolás, hogy a mítoszokban mindössze a régen élt emberiség primitív világképe, valamint a segítő/megváltó istenek és héroszok utáni lelki éhség öltöttek teremtőformákat. Ezt a leegyszerűsítő elképzelést a modern ember a természet és az univerzum jelenbeli leképezése, valamint saját tudati állapota alapján vetíti vissza a teljes idővonalon át, nem számolva a folyamatos változókkal, ami nemcsak a természettudományokat érinti, de a kulturális alapokat is. A mítoszok születésének idején az emberiség nem elsősorban fogalmi, sokkal inkább képi, azaz imaginatív tudattal rendelkezett. Éppen ezért, ami a mítoszokban és mondákban fennmaradt, az bizonyos általuk belsőleg észlelt természeti és természetfeletti folyamatok megfogalmazása volt. A mondák, és ebben az egész emberiség osztozik, mindig az ember fölött álló lények: az istenek, a különböző feladatokat végrehajtó héroszok és a természetben működő természetfeletti lények (óriások, törpék, tündérek, beszélő állatok stb.) történeteit, viselt dolgait és a világra gyakorolt hatásukat részletezték szimbolikus, tehát belső képeket indukáló formákban. Később pedig, a képi tudat a fogalmi javára történő hanyatlását követően megjelentek a népmesék, melyek szintén szellemi őstudást közvetítettek (persze még mindig belső képeket idézve a hallgatóban), de egyre több emberi hőssel, próbákkal, beavatásokkal, vagyis ezekben az ember olyan helyzetekkel néz szembe, amelyek hozzásegíthetik az istenek világába való visszatéréshez, ahonnan az őshagyomány szerint valamikor kizuhant.

Gaiman nyilvánvalóan tisztában van mindezzel, mindenesetre látványos a termékenyítő szándék: nagy tisztelettel bánik a mítosz egészével, és a történéseket is a karakterekhez igazítja, azaz minden lényeges motívumot és történést igyekszik mélyen beforgatni a szellemi alapjaitól egyre inkább elszakadó modern lét szikesedő talajába. Mindezzel persze egy másfajta szemszögből az emberiség továbbra is képben van: az északi mítosz istenei, Thor, Loki, Freya, Odin, aztán a kilenc teremtett világ (Asgard, Midgard stb.), és a mondakörnyezet is átíródott a huszadik század második felében a mi világunkba a Marvel-képregények, majd az elmúlt évtizedek popkultúráját jelentősen leuraló szuperhősfilmek révén. Gaiman is kivette némileg a részét mindebből, bár ő saját univerzumai mellett inkább a DC-nek dolgozott be, a Marvelnek jóval kevesebbet, az ide tartozó 1602 című kötet is inkább alternatív középkori drámaként fungál klasszikus szuperhőstörténet helyett, már csak időbeli és kulturális átpozicionálása okán is. Mintha ez is csak aláhúzná: Gaiman a klasszikus karakterdrámák megszállottja, és jóval kevéssé érdeklik a bejáratott szuperhősös akció-toposzok (érdemes ilyen szemmel ránézni a DC-kötetére is), úgy modernizál tehát, hogy a mondavilág veretes hangvételét is megőrzi. Hangsúlyozva, hogy ez az aktualizálás leginkább regényszerű ívre felfűzött összeállításában és a karakterek emberi fókuszpontokkal teletűzdelt lelkiségében, jellemében és jellegzetességeiben öltött testet. Miközben persze az ettől elemelt vagy távol tartott isteni-akarati tényezők és mondai-narratívák se sérültek. Gaiman remekelt tehát minden elbeszélői szinten, a kétszáz oldal még kevésnek is bizonyult számomra, a drámai-katartikus kifutás és az érzékletes világépítés azonnal újraolvasásért kiáltott. Nyilván elsősorban azokra hat így, akik számára az irodalom nem pusztán kikapcsolódás, hanem lehetséges kilépési pont és elvezető híd a rögvalóság rettenetéből a megálmodhatóság dimenzióiba.

Úgy tűnhet, hogy eddig csak a regényről volt szó, de ez csak részben igaz: P. Craig Russell, a többszörös Eisner-díjas képregényíró és rajzoló olyan kreatívan és profin adaptálta képregénnyé (friss a vállalkozás, tavaly jött ki az angolszász piacra), hogy a regény erényeinek java megmaradt. Ehhez szükség volt az eredeti mű legjobb történetbeli pillanatainak, szövegeinek és dialógusrészleteinek beemelésére, vagyis elsősorban jó szerkesztői érzékkel kellett rendelkeznie hozzá. A képregényben ugyebár optimális esetben kép és szöveg összhangja teremti meg a szükséges koherenciát, hogy a mű életre kelhessen. Ehhez szövegből lényegesen kevesebb szükségeltetik, mint a regényben, mert a többi a kép dolga: a jó rajz, ami megfelelően mozgatja a karaktereket a hiteles környezetben (ami persze lehet stilizált, rajzfilmszerű vagy hiperrealista, mert ez nem stílus és ábrázolási mód kérdése), nem a szöveges narráció és párbeszédek illusztrálására szolgál, hanem a történet és egyéb jelentéstartalmak kiszélesítésére. A lehetőségek határa a csillagos ég. P. Craig Russell sikeres munkát végzett, de azt nem kerülhetjük meg, hogy a jó arányok, az átélhető és követhető történetek, valamint az életképes figurák ellenére mégiscsak adódik némi veszteség, és ez pont az a fajta bársonyos melankólia, ami eleve oly jellemző Gaimanre, erre a regényére pedig kiváltképp. Viszont aki a képregénnyel kezdi az ismerkedést, az ezt nem feltétlenül fogja hiányolni, a fabula megáll a lábán így is.

Több grafikus is dolgozott a köteten, Russell maga két részt rajzolt, Mike Mignola, Jerry Ordway, Piotr Kowalski, David Rubín, Jill Thompson pedig egy-egy fejezetért felelt, és a történetek nagy részét Lovern Kindzierski színezte. A rajzolók jellemzően a történésekre és a karakterekre koncentráltak, többeknél a klasszikus európai történetmesélős jelleg dominál, hagyományos beállításokkal, kevéssé formabontó panelezéssel és kamerabeállításokkal, melyekkel önmagukban semmi gond, ráadásul tempósan görgették az eseményeket, viszont ők így kevéssé adják vissza az eredeti mű hangvételét. David Rubín a Loki gyermekeiben (ő is színezte) már messzebb jutott mesekönyv-illusztrációkra emlékeztető világával, akárcsak Mignola, aki itt is könnyedén megteremtette sajátosan időtlen és szomorkásan elmélázó univerzumát, de a csúcs maga Russell. Kár, hogy ő csak az első két fejezetet vállalta be: egyformán érzékeli a fényes és árnyékos létsíkokat, művészi vénájára a biblikus egyszerűség és a szecessziós hangvétel éppúgy jellemző, mint a kiúttalan sötétség értő ábrázolása. Bár eléggé más a stílusa, de szintén egyszerű eszközökkel ér el bármit, éppúgy, mint Mignola, ám Russell jóval kevésbé monokróm.

Az Északi mitológia összességében tehát jól sikerült, aki nem idegenkedik a mondák világától és az ezzel járó narrációtól, annak érdemes bevállalnia. Gaimantól függetlenül is. Aki pedig az ősi aranykor, azaz a szellemi dimenziók múltával járó finom szövésű gyötrődést is szeretné magához venni, annak az eredeti regényt is érdemes elolvasnia. Hogy melyiket előbb, az nem annyira egyértelmű, mindkét lehetőség mellett szólnak érvek.

Ebbe az első, 152 oldalas, nyolc történetet tartalmazó kötetbe a regény mintegy első fele fért bele, ugyanabban a történeti sorrendben. A magyar változatban Pék Zoltán fordítását képregényre alkalmazta Totth Benedek. Rendelés és beleolvasó.

Az írás elején említett Neil Gaiman DC-kötetről itt lehet olvasni.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu

2021.10.10