Én is sokszor hazudok: magamnak magamról. Jól van: másoknak is magamról. Illetve azt és úgy mondom el, ahogyan én látom, néha megszépítve a valóságot. „Az igazat mondd, ne a valódit”? Mi az igaz, és ehhez képest mi a valós? Vagy fordítva… Hiszen mindegy, „a dolgok egyféleképpen történhetnek, tudniillik úgy, ahogyan történtek”. Ezzel is idegesíteném: a tudálékosságommal. Azzal, hogy könyvével kapcsolatban a Krúdy-Szindbád-Latinovits vonalról értekeznék, az utazás – mind a fizikai/földrajzi, mind a lelki – fontosságáról. És az angol spleen-érzésről, meg Amerika és Kerouac szabadságáról, és Proustról, Bergsonról meg az ők lineáris/ciklikus – objektív/szubjektív idő-meghatározásukról. És arról, ami a közismert viccben is megjelenik, hogy Einstein óta minden relatív… Meg a dantei pokoljárásról… És persze nagyon sok „jó” tanácsom volna az elengedésről, a pillanat megbecsüléséről, az önelfogadásról, de „aki nem ad kalácsot, ne is adjon tanácsot”, ugyebár?

Gerlóczy Márton legújabb regénye, A katlan egy többkötetes identitás-thriller első részeként van meghatározva a könyv borítóján. Ízlelgetem ezt a műfajmeghatározást, idegen nekem, a regény elolvasása előtt át is siklottam fölötte. Mostanra már szinte biztos vagyok abban, hogy nem az író határozta meg így műve műfaját, ez inkább egyike azon reklámfogásoknak, amelyektől „világéletében undorodott”. Hogy egy írónak olvasóra van szüksége, egy könyvnek pedig piacra? Hát igen, épp ezek a kettősségek adják az embernek a gondolkodnivalót… „Tulajdonképpen ez volt a célom [íróként], azzal lenni jelen a térképen, hogy nem vagyok rajta jelen, egy piros pont a térkép szélén, és a felirat: itt áll valami, ami nem áll sehol. Miért? Mert el akartam kerülni a hazugságot” – írja egy helyütt Gerlóczy. Hát… lásd fentebb. De visszatérve a műfajmeghatározáshoz: a thriller annyiban takarja a valóságot, hogy eléggé letehetetlen a könyv annak, aki nagyon bele tud mélyedni a lelki „nyavalyákba”. De én nem szűkíteném le ennyire, nagyon sok minden más is találó rá. Lelki kalandregény (itt azért beismerem, hogy ez nem kevésbé agyament meghatározás), létezik egyáltalán ilyen? De útirajznak is nevezném, hiszen érzékletes bemutatását kapjuk Szicília egyik kisvárosának, Sciclinek (bocsássanak meg, de én nem ide fogom tervezni a következő nyaralásomat), járunk gondolatban Thaiföldön, Budapesten az ezredforduló éveitől napjainkig, illetve Magyarország vidéki városaiban, külső és belső tájakon. És itt már átfordul a könyv történelmi regénybe: helyek, épületek, családok dokumentum-pontosságú bemutatása jelenik meg, a személyes reakciókkal fűszerezve. De szinte ars poeticának is tekinthetjük, hisz ezt a térbeli és időbeli földrajzi és lelki utazást folyton átszövi a főhős önkeresése, önmeghatározása, íróként is.

Arról talán fölösleges a kortárs irodalomban vitatkozni, hogy a főhős az író-e, de a névazonosságok alapján érzünk önéletrajzi jelleget. Bár ez sehol sincs kijelentve, és maga a szerző is igyekszik néhol szemszöget, nézőpontot változtatni, és kívülről szemlélni hősét/önmagát. A főcím (Fikció 1.) utal ugyan az irodalom létezésének egyik lételemére, de ezt talán a regényfolyam befejezésekor lesz érdemes boncolgatni. Az alcím (A katlan) viszont annál beszédesebb. Elsődleges értelemben Scicli városa, ahová a főhős a karácsony elől menekül, egy völgykatlanban fekszik. Metaforikusan a katlan, a mélység a zuhanással, lecsúszással, lelki gyötrődéssel kapcsolható össze; a bevett középkori ábrázolás szerint az ördögök óriás katlanokban főzik a gonosz embereket a pokolban. A (legalább) kétféle kép itt egymásba csúszik. A főhős úgy érzi, még nem sikerült kilábalnia abból az egzisztenciális traumából, amelyet átélt, amikor kamaszkorában megtudta, hogy édesapja nem az, akit addig annak hitt (makacsul frontális ütközéshez hasonlítja az élményt, amelyben addigi énje visszafordíthatatlanul károsodott). Most pedig attól fél, hogy jövőjét is negatívan befolyásolja ez a káosz, hiszen szerelmes, mégis fél megállapodni, fél gyermekre vágyni. Ez a kereső, nyugtalan állapot kivetítődik mindenre: tájra, emberekre, ételekre; forrongó katlanná válik a lélek. A döntés már megszületett: megkeresni az igazságot. De a munka még nagy, szinte beláthatatlan, és vajmi kevés reménnyel kecsegtet. Pedig ha megnyílnak a titkok, talán regény születik belőlük, egy apa-regény. Kiegészítője a Mikecs Anna: Altató című 2017-ben megjelent könyvnek, mely az anyai vonalat dolgozza fel. És így történik meg az, hogy 2020 karácsonyán egy szicíliai kisvárosban „egy író a DNS-eredményeire, egy ember az igazságra, egy családregény a szereplőire vár”.

Ki kell emelnem a regény nyelvezetét is: egyszerű, de nagyon sokrétű. A stílus nagyon találó ahhoz a lelkiállapothoz, amit épp érzékeltetni próbál, nagyon sokféle regiszter van jelen aszerint, hogy a beszélő épp a szerelmével társalog egy közvetlen, hétköznapi nyelvezeten, vagy történelmi eseményeket, dokumentumokat szemezget egy emelkedettebb tónusban; alpáribb a stílus, amikor nagyon maga alatt van a főhős, és ironikus fekete humor jelenik meg, amikor képes kissé felülemelkedni a problémákon. Érzékletesek, szóképekkel tarkítottak a leírások és gyors, pattogó a beszéd, levegővételt is alig engedő hosszú körmondatokkal, amikor erősek az érzelmek (leginkább akkor, ha társadalmi vagy személyes igazságtalanságról van szó). Mindezek a regiszterek teljesen észrevétlenül váltják egymást, nincsenek éles határvonalak, csupán az olvasó lélegzetvétele gyorsul vagy lassul, aszerint, ahogy együtt él a történésekkel. Így lesz az, hogy annak ellenére izgalmas a könyv, hogy tulajdonképpen nem történik benne „semmi”. De ez a semmi több száz oldalon ragad magával, és nagyon várom a folytatást.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com