A moziszékemben elhelyezkedve lelkesen vártam a legújabb magyar nagyjátékfilmes bemutatkozást, hiszen mindig kíváncsisággal tölt el a feltörekvő alkotók szárnypróbálgatása. Már a mű nyitóképei meggyőztek arról, hogy minőségi munkával lesz dolgom. A vízfelszín visszatükröződésével felvett horgásztó látványa idilli környezet illúzióját kelti, hogy aztán az expozíció kirángasson bennünket a mesés táj gyönyöre okozta elvarázsoltságunkból.

Bence (Bogdan Dumitrache) apjától örökölt tóparti házába költözött párjával, Jankával (Kiss Diána Magdolna), ahol a férfi felmenőjének példáját követve próbál boldogulni biológiatanárból lett horgászként. A szerelmesek kapcsolata megélt már szebb napokat is, az elszigetelt otthonban töltött egyhangú hétköznapok pedig kiélezik a köztük lévő ellentéteket. Később Janka rejtélyes eltűnésével Bence életében feltűnik egy újabb nő, Nóra (Borbély Alexandra), akivel viszonyuk eleinte ugyan nagyjából kiegyensúlyozott, idővel mégis elhidegülnek egymástól.

A leírtak alapján a Spirál egy szimpla szerelmi drámának tűnhet, ám hamar rájövünk, ennél sokkal többről van szó. Az író, rendező csavart egyet az alapkoncepción, ami tovább fokozza a mozira általánosságban jellemző sejtelmes, klausztrofób atmoszférát. Az alkotás felénél kibontakozó fordulat a végkifejletig kíváncsivá teszi a nézőt, ugyanakkor a cselekményben felmerülő kérdésekre egyáltalán nem kapunk válaszokat (mi lett az eltűnt apával, illetve miért döglenek a halak), ez a folyamatos bizonytalanság viszont inkább a közönség türelmét kezdi ki, mintsem növeli a feszültséget. Nem is beszélve a főhős narratív csavarra adott reakciójáról, amely annyira abszurd, hogy teljesen kizökkenti a nézőt az élményből. (Hasonló problémamegoldást még soha nem láttam.)

A forgatókönyv hiányosságai nemcsak a történet ívének kiegyensúlyozatlanságában, hanem a párbeszédek és a karakterek kidolgozatlanságában is tetten érhetők. A szereplők közötti beszélgetések nagyon erőltetettek, alig tudunk meg bárkiről bármit, és amilyen információval gazdagodunk, azt is csak mellékesen, félmondatokból sejtetik. Ennek következtében a szereplők jelleme felszínes marad, a színészek pedig – szituációtól függetlenül – borzasztó enerváltan és ridegen viselkednek. Ez alól képez kivételt a Köleséri Sándor játszotta haltelepítő, rajta és kínos szóviccein kifejezetten jól szórakoztam. A probléma csak az, hogy a főszereplőkről ugyanez már nem mondható el.

Borbély Alexandra még egészen természetesen alakítja a – nemcsak pályázatírásban – segítőkész, jóindulatú Nórát, ellenben Kiss Diána Magdolna és Bogdan Dumitrache párosa néhol szürreálisan túljátszották a nyugalomba beleunt gerlepárt. (A Házassági történetben sem volt ennyire elhidegülve egymástól Scarlett Johansson és Adam Driver, pedig ott egy válást követhettünk nyomon.) Azt azonban elismerem, hogy Dumitrache kiválóan hozza a párkapcsolati gondjaival, önmagával és az elengedés terhével küzdő férfit, mindezt arcrezdülésekkel, hiszen végig tőmondatokban kommunikál, ahogy mindenki más. (Fekete Ernőnek is jár a dicséret, aki olyannyira kifejezőn adta a román színész hangját, hogy fel sem tűnt a szinkron.) A dialógusok egyszerűségét azzal lehetne indokolni, hogy ezzel kihangsúlyozták a szerelmi kapcsolatok kiüresedésének folyamatát, de a válaszok hiánya már zavaróvá, sőt mesterkéltté teszik az egészet.

A mű legalább hangulatteremtésben brillírozik, Réder György természetképei szemkápráztatók, köszönhetően a csodás vidéki környezetnek, míg az előszeretettel használt (arc)közelik nyugtalanítóvá teszik az egyébként békés légkört. Továbbá kiemelt jelentőséggel bír az évszakok váltakozásának vizuális megjelenítése, amellyel párhuzamosan változik a karakterek viszonya is. A nyár felszabadult és örömteli momentumokat hoz, ezzel szemben a tél az elhidegülést testesíti meg. Ezenkívül az érzelmi csúcspontokon a tóban elkezdenek dögleni a halak, ami olykor a konfliktusok kiváltója, máskor mellékhatása, ám ahogy haladunk előre a történetben, egyre nehezebb lesz ezt eldönteni.

Mindezek alapján ebből simán lehetne egy pattanásig feszült egyhelyszínes thriller, csak a film (valamiért) nem meri felvállalni műfajiságát, nem kezd semmit misztikus világával, így bennragad saját rejtelmességének spiráljában. A lezárás bántóan súlytalan, holott volt benne potenciál bőven, csak nem szántak elég időt a részletek kifejtésére, valamint a karakterek mélyítésére. Szerencsére a tanulság most sem maradt el, de ez a végére már kevésnek bizonyult.

A kolozsvári rendezőnő első nagyjátékfilmes próbálkozása érzelmekben gazdag és gyönyörűen fényképezett, ámde bátortalan darab. A Spirál az elengedésről, az emberi kapcsolatok kiüresedéséről, végességéről, vagy épp a mindennapok egyhangúsága okozta kiábrándultságról szól. Minden megvolt benne, ami igazán egyedivé és átütővé tehetné, mégsem tudta megugrani egy átlagos suspense mozi szintjét – lagymatag befejezése, alulírott dialógusai és karakterei miatt. Hibái okán úgy vált óriási lehetőségből kihagyott ziccerré – ami már a moziteremből kilépve keserű szájízt hagy maga után –, hogy közben apró változtatásokkal és egy kiforrottabb forgatókönyvvel sokkal jobb lehetett volna.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Vida Benjámin
Forrás: hetediksor.hu