Egy felsőosztálybeli mexikói pár az esküvőjére készül. A szertartásra a szülők fényűző házának udvarán kerül majd sor, így a népes vendégsereg itt gyűlik össze busás összegekkel megtöltött nászajándék-borítékokkal, illetve egy-egy egyszerűbb autó árába kerülő öltönyökben és koktélruhákban. A nagy napot azonban sajnos tragikus időpontra sikerült kitűzni: a társadalmi feszültség épp ekkor jut forráspontra és csap át zavargásokba.

A lakodalom helyszínétől alig néhány utcányira már káosz uralkodik. A felkelők többek között egy közkórházat is elfoglalnak és kiürítenek, a család egyik egykori alkalmazottja, Rolando felesége azonban meghal, ha nem műtik meg sürgősen. A férfi megalázkodva érkezik a családhoz, és anyagi segítségért könyörög, hogy egy magánkórházban elvégeztethessék a beavatkozást. Ám volt munkáltatói nem érzik úgy, hogy oda kellene adniuk a kért összeget, pedig láthatóan nem vágná őket földhöz a kölcsön… A menyasszony, Marianne az egyetlen, aki mindenáron segíteni akar, ezért hát a jelenlegi személyzet egyik tagjával kocsiba ül és elindul Rolando lakásához, hogy odaadja neki a pénzt. Csakhogy a város nagy részét már térdre kényszerítette az új világrend. Marianne-t túszul ejtik és csillagászati váltságdíjat követelnek érte, a lakodalmat pedig fegyveres szabadcsapatok szállják meg, akik válogatás nélkül ölnek. És úgy tűnik, a harag, az indulat megfékezhetetlen…

Az Új világrend cselekménye, mondhatni, ott kezdődik, ahol a Jokeré (2019) befejeződött; a szegény, elnyomott, nyomorban élő, semmibe vett emberek lázadásával, akik hosszú idő után eljutottak arra a pontra, ahol mindannyian ugyanazt érzik és gondolják: elég volt! Michel Franco már a nyitó képkockákkal egyértelművé teszi, hogy az indulatok visszavonhatatlanul elszabadultak: gyors és véletlenszerűnek tűnő, feszültséget generáló vágásokkal, sötét képekkel mutatja be a kórház elfoglalását, az erőszakkal taszigált betegeket, a zöld festékkel beborított holttesteket. Aztán egy újabb vágást követően eltűnik a feszültség a filmképről. Az esküvő helyszíne harmonikus kompozíciókban és kellemes színvilágban tárul elénk, ám néhány röpke pillanatra feltűnik a baljós zöld festék, amelyet a felkelők egyfajta jelképként választottak maguknak, és mi egyre biztosabbak vagyunk benne: csak idő, ráadásul nagyon rövid idő kérdése, míg a gazdagság biztonságot jelentő közegét is beveszi az erőszak és az új rend.

Michel Franco remek érzékkel teremti meg a vészjósló hangulatot, aztán pedig rezignált nyugalommal engedi elszabadulni az indulatokat és hideg tekintettel tárja elénk az egyre meghökkentőbb borzalmakat. Határozottsága, egyenessége és könyörtelen őszintesége Michael Haneke ábrázolásmódját idézi, de filmjében visszaköszön Stanley Kubrick Mechanikus narancsa (A Clockwork Orange, 1971) és jó néhány Bergman-mű is, amely arra készteti a nézőt, hogy alaposan megnézze magát és a körülötte lévő világot. Éppen erre igyekszik most rávenni minket Michel Franco, aki a Lucia után (Después de Lucía, 2012) és a Chronic (2015) című filmjeivel már bizonyította, milyen mélyen képes belelátni a társadalomba és az egyes emberekbe. Ám míg a tinédzser lány életének küzdelmeit, illetve a kórházi ápolókra rótt érzelmi teher súlyosságát bemutatva az érzelmességre és intimitásra ügyelt, addig az Új világrend esetében arra helyezi a legnagyobb hangsúlyt, hogy elborzasszon és a félelem erejét használva elgondolkodtasson minket.

Mindezt azonban – szerencsére – nem didaktikusan teszi. Hisz a nézőjében, ezért nem szolgál konkrét értelmezési megoldásokkal, és nem teszi rögtön egyértelművé, hogy ki a jó és ki a rossz. E művészi döntésének köszönhetően könnyebben átérezzük, átéljük a filmbéli helyzetet, és úgy sodródunk, ahogyan legfontosabb főszereplőnk, Marianne, aki a történet egyetlen együttérző és áldozatkész szereplője. Csakhogy mire az ő kezébe kerül a döntés, s mire ő úgy dönt, hogy helyesen cselekszik és nem csukja be inkább a szemét, ahogy a többiek, már késő. Naian González Norvind meglehetősen átható játékkal kelti életre karakterét, és szükség is van erre, hiszen rajta kívül szinte csak a homogén masszává vált tömeget látjuk, ami jól érzékelteti: a lázadás idején az emberek elveszítik egyéni mivoltukat és elkezdenek csoportként, együtt működni annak érdekében, hogy elérjék a közös célt.

E cél az Új világrend esetében igen világos, s bár a történet Mexikóban játszódik, úgy érezzük, játszódhatna a Föld bármely másik pontján is, ugyanis nem Mexikó az egyetlen hely, ahol a kiváltságosok nem vesznek tudomást a szomszédjukban lévő nyomorról. Michel Franco és alkotótársai valóban igen univerzális témát dolgoznak fel, közben viszont figyelnek a helyi sajátosságokra, nemcsak a környezet realista fényképezésekor, hanem még a színek megválasztásánál is – gondolok itt arra, hogy a felkelők által használt zöld festék, a család gyönyörű otthonának tiszta fehérsége és Marianne piros kosztümje egyértelműen Mexikó zászlajára rímelnek.

Az Új világrend intellektuális film, amely azonban nem csak az értelmezés terhét rója a nézőre. Megköveteli a figyelmünket, de a kitartásunkat is, sőt azt inkább. Brutális és megrázó, és utána olyan érzésünk van, mintha gyomron rúgtak volna minket. És ez az érzés az, ami miatt sokan nem fogják bírni – azt nem is merem mondani, hogy élvezni – ezt a filmet. Mert tényleg könyörtelen. De néha pont egy ilyen félelmet keltő rémálom kell hozzá, hogy a lidércből ne legyen valóság. Pontosan ezt szeretné elérni ezzel a filmmel Michel Franco. És csak remélhetjük, hogy még nincs késő.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Tóth-Bertók Eszter
Forrás: hetediksor.hu