85

Benyák Zoltán: Ars Fatalis

Szilvási Krisztián könyvkritikája

benyak-zoltan-ars-fatalis

Összetettségében pöffeszkedik a világunk. Egyszerre irányítják Felsőbb Hatalmak (Isten vagy akárki/akármi); logikusnak tűnő Törvényszerűségek; magukat logikátlannak mutató Véletlenek; az előbbi kettőt szintézisbe kényszerítő Sors; a többnyire mindent a feje tetejére állító Szerencse; a magát vaknak tettető, ugyanakkor bivalyerős hittel felcicomázott Szerelem; és ki tudja még, miféle titkos-rejtett vezérlő Elvek. Káosz az egész világ, és tévelyeg benne minden férfi és nő?

Ezt azért kötve hinném. Csak nekünk, embereknek tűnik így napról napra az élet, a háttérben zajló játszmákba valószínűleg kevesen és keveset pillanthatnak csak bele, ha egyáltalán. S mivel nem megy erővel, majd megy fifikával – legalábbis Benyák Zoltán szerint. Elvégre a fantáziát tekinthetjük a valóságot ésszel-fortéllyal megkerülő útnak, amely természetesen belőle táplálkozik, de úgy növeszti magát, hogy ne lehessen akadályozni, feltartóztatni, szabályozni és uralom alá hajtani. A belőle sarjadó gondolatok, tárgyak, személyek, események pedig fura módon mégiscsak a valósághoz visznek közelebb, hiszen (meggyőződésem szerint) SEMMIBŐL nem lehet VALAMIT teremteni, csakis a meglévőből vagyunk képesek más anyagút, kinézetűt, jellegűt létrehozni. Azaz a képzelet úgy dacol a valósággal, hogy tulajdonképpen ugyanannak az éremnek a két oldalát jelenti. S hogy e kettő közül melyik az igazi? Nos, ez pedig már tényleg csak hit kérdése.

Szóval Benyák Zoltán és A végzet játszmája. A bátor témá(já)val a hétköznapi, fátyolszerű vakságot okozó valóság közepébe vágó, 1976-os születésű szerzőt talán a kezdetektől fogva furcsa kettősség feszíti: reál beállítottságú szakmai életén túl (mérnöki-műszaki tanulmányok és végzettség) régtől kezdve folyamatosan foglalkozik a fiktív írással (iskolarendszerű és autodidakta módokon is). Jonathan Cross-ként kezdetben szürreális atmoszférájú, a valóság és a misztikum határán billegő történetek kerültek ki a fantáziája alól (Veszett lelkek városa, Kvartett), s a 2012-es A háború gyermeke volt az első, saját neve alatt megjelent (ezúttal történelmi témájú) regénye. Az Ars Fatalis a Grafoman Kiadóval közös gyermeke – olyan gyermeke, amely egyszerre felnőtt is, ráadásul soha meg nem öregszik, amíg világ a világ. Hiszen nehéz, ha nem egyenesen lehetetlen lenne bármely korban és bármely időben, sőt bármely térben az életet vezérlő misztikumnál rejtélyesebb és aktuálisabb témát találni, s arról meggyőzően írni. Ahol a kulcsszó természetesen a meggyőző erőn van, mert fityfenét sem ér az a történet, amely megköveteli a fantáziát, de ugyanakkor meggyőzni képtelen. Az egyik dologból ugyanis következik a másik. Mint ahogyan Anton Pal élete is a dinamikára épül: a világutazó, saját létét a „mindig tovább menni”- beállítódás köré (fel)építő, harmincas éveit szó szerint kilométerekben taposó, földrajzilag hontalan, de szellemiségben mindenhol otthon lévő férfiút nemcsak az ösztönei hajszolják országról országra és kontinensről kontinensre, hanem a tudattalanul társául szegődött szerencse, véletlen és sors is.

Csakhogy Anton Pal életébe váratlanul kézzelfoghatóan beröppen az eddig rejtőzködő szerencse, véletlen és sors (meg még egyéb mások is). Hősünket (mert ő abban a kivételezett helyzetben leledzik, hogy ab ovo az olvasó hősévé lép elő, rögtön a történet első lélegzeteiben) Isztambulban éri a felismerés: több vezérlőelv van e földön láthatatlan, mint ahogyan azt a legnyíltabb befogadásra faragott elme is képzelné. Emberi életünket más emberek kénye-kedve-tehetsége ugyanúgy formálja, mint a természet és/vagy Isten törvényei. Illetve nem is ugyanúgy, hanem szimultán. Egyszerre és együtt. Anton Pal pedig mindezeket néhány olyan, jelentéktelennek tűnő tárgyon keresztül tapasztalja meg, mint egy üveggolyó vagy két dobókocka, esetleg évszázadok óta írásra használt hollótoll. No meg az eszközöket „kezelő” emberek, akiknek a nyomában együttes, egymást kioltó erővel liheg a jövőbelátó élet (Merin), a pusztán munkáját végző halál (Mortimer), és a mindezen irány(ító)elveket lerombolni szándékozó, földhözragadt dekadencia (Pascal). De vajon ki lesz a győztes, és egyáltalán... lehet-e győztes? Benyák Zoltán regénye gyökeresen szakít a megszokottal, azonban furcsa módon nem a történet, de még csak nem is az egymásra épülő események dramaturgiája a kivételes benne. Hanem maga az az elképzelés, hogy a korábban emlegetett valóság és fikció kéz a kézben járásával szemben (emlékezzünk rá: egyazon érem két ellentétes lapja) itt nincsenek oldalak. De nem ám!

Az Ars Fatalis viszonylagos megítélésében ugyanis a döntő szó az olvasó kezében van. Benyák Zoltán elképzelésében (Fantazmagória? A valóság hipotetikus leképezése? Ki tudja.) az a zseniális, hogy nem jelöl ki mereven pozitív és negatív hősöket. Nem rágja a szánkba didaktikus maszlagok segítségével, ki miért jó vagy rossz, hogyan jó vagy rossz. A regény eseménysora így aszerint ítélhető meg (vagy éppen ítélhető el), milyen az olvasó beállítottsága a téma felé, mennyire szilárd vagy formálható a meggyőződése, s hogy mennyire hajlandó adott esetben felülírni bevett elképzeléseit. Merin, Pascal, Mortimer a könyv lapjairól kifelé csupán konkrét teóriákat közvetítenek, maga a történet az olvasóban megy végbe (Anton Pal bőrébe bújva), hogy így kapjanak az egyes szereplők motivációi pozitív, illetve negatív színezetet, így találjanak maguknak oldalt az élet-halál ritmikus játszmájában. Az Ars Fatalis pedig ebből a koncepcióból kiindulva akkora erővel bír, hogy hiába az egyes szám harmadik személy, Anton Pal „sorsát” teljesen befogadva, gyakorlatilag egyes szám első személyben éljük meg. A főhős belső gondolatai, vágyai, elképzelései, cselekvésének mozgatórugói tűéles kontúrokkal határozzák meg, írják körbe a cselekmény színpadának díszleteit, kézzelfogható-érinthető hologramhatással ruházván fel az egyes színhelyeket. A történet eseményszálait ritmikusan megtörő fejezetek, ahol a főszereplők életsorsa kerül kibontásra, egyrészt remek fogódzót nyújtanak az ítélkezéshez, másrészt pedig olyan plusz erővel bírnak, amelyek ha lehet, még valósághűbbé teszik a regényt. Benyák Zoltán misztikumba hajló, ámde száraz fantáziával is kitűnően élvezhető regénye csodálatra méltó, s valahol irigyelhető is tőle, hiszen ezek után szeretnénk még és még többet kapni belőle. Ha máshogy nem, dobván a kockákkal, és remélve, hogy minden jóra fordul.

Szilvási Krisztián

2021.08.30