83

Anita Abriel: A remény útjain

Könyvkritika

anita-abriel-a-remeny-utjain

1946 tavaszán két fiatal lány érkezett Nápolyba, Frankel Vera és Bán Edit, akik szinte csodával határos módon menekültek meg egy Auschwitzba tartó vonatról. A vonat a szüleiket az elkerülhetetlen vég felé vitte tovább, a két lány pedig egy tanyán talált menedéket, ahol a második világháború végéig bújkáltak üldözőik elől.

A háború végén Nápolyba emigráltak, azzal a reménnyel, hogy új életet kezdenek, és elfeledik mindazt, ami a családjaikkal történt, mivel úgy tudták, hogy senki sem maradt életben azok közül, akiket szerettek. Bár Nápoly is magán viselte a háború nyomait, a lebombázott épületek és romos terek között azonban az élet gyorsabban és elevenebben szökkent újra szárba, mint Európa északi vidékein. Az emberekben egyre erősebb lett az élni akarás és a tenni vágyás, az utcákon egyre több mosolygó arcot lehetett látni.

A két lány igyekezett mielőbb munkát találni; Edit nagy álma az volt, hogy divattervező legyen, Vera pedig írni szeretett volna. Egyelőre azonban meg kellett elégedniük azokkal a munkákkal, amelyeket az élet felkínált nekik. Így Vera az Egyesült Államok nagykövetségén lett titkárnő, itt találkozott Anton Wight kapitánnyal. Míg Edit egyik futó szerelemből a másikba esett, úgy tűnt, Vera megtalálta az igazit. Mielőtt azonban mindannyian elfelejthették volna a háborút, a dolgok új fordulatot vettek.

Anita Abriel Sydneyben született, jelenleg Kaliforniában élő írónő, aki saját édesanyja élettörténetét dolgozta fel könyvében. Egy olyan történetet formál meg, amely bőven tartalmaz drámai helyzeteket és részleteket. A könyv lapjain azonban ebből sajnos szinte semmi sem érzékelhető. Két fiatal, érzékeny, művelt és gyönyörű nőt ismerünk meg, akik bátran vágnak neki az ismeretlennek, és nyitottak az új lehetőségekre, szinte naivan megbízva az idegen emberekben. Azt azonban egyáltalán nem tudjuk meg róluk, hogy valójában kik ők, milyen érzések és gondolatok rejtőznek bennük. Szinte mindegyik bekezdés egy tárgyilagos, naplószerű beszámolóvá szűkül, amelyben megtudjuk ugyan, hogy mi történik, de olvasás közben gyakran lehet az az érzésünk, hogy a mondatok nincsenek igazából befejezve, a gondolatok nem lekerekítettek, nincsenek elhelyezve egy fiktív palettán, nem tükrözik egy ember belső világát, csupán száraz közlések. Azért nagy kár ez, mert ez a történet nem arra fókuszál, hogy micsoda szörnyűségeket követtek el a nácik a zsidókkal, hanem egy egészen új és érdekes aspektusát mutatja be a második világháború „következményeinek”, vagyis olyasmit mesél el, amiről sokkal kevesebbet hallhattunk: hogy mi történt azokkal, akik emigráltak, és hogyan illeszkedtek be az őket befogadó társadalomba.

Köztudott, hogy a háború alatt és után számos életben maradt zsidó próbált szerencsét más kontinensen, azt azonban, hogyan képes két, alig húszéves lány nekivágni a nagyvilágnak, hogy előbb Nápoly, majd New York, végül pedig Caracas legyen az otthonuk, az utolsó lapok olvasása közben sem tudjuk meg. Egéensz pontosan az nem derül ki, hogy milyen lelki válságok, vívódások, erők és fájdalmak mozgatták őket. A regény olvasása alatt egy erős hiányérzet volt bennem, folyton azt vártam, hogy egyszer csak bekövetkezik az, hogy igazán élvezhető lesz az olvasmány. Ezzel szemben már-már szinte felháborítóan felszínes és száraz közléseket lehet olvasni, amelyeket csak itt-ott tarkít egy mélyebb monológ vagy elbeszélés, de érzésem szerint az is inkább csak véletlen, mint tudatosság az író részéről. Néha úgy tűnik, hogy az írói folyamat során a szerző kissé igyekezett, hogy mihamarabb papírra vesse mindazt, amit közölni szeretett volna, és nem igazán fordított kellő figyelmet arra, hogy mondjon valamit a szereplőiről. Úgy is fogalmazhatnék, hogyha nem lenne egy középszintű érzelmi intelligenciája az olvasónak, nagyon nehezen lehetne követni, hogy éppen mit élnek át a regény szereplői. Az író valójában magára hagyja az olvasóját, ami szerintem elég nagy hiba, mert így nem tud létrejönni a kapcsolat az olvasott szöveg és az olvasó között, holott ez lenne a feltétele egy jó olvasásélménynek.

Anita Abriel egy megható és csodálatos történetet választott, amely ráadásul nagyon személyes is, éppen ezért nem értem, miért kellett így (el)bánni vele. A könyv tényleg a reményről és az újrakezdésről szól, Vera és Edit kalandos utazása valóban magával ragadó, ráadásul egy sorsszerűnek mondható szerelmi történet is kibontakozik, amely szinte vezérmotívumként kíséri végig az egész cselekményt. Életek sokasága fonódik egybe, barátságok alakulnak és szűnnek meg, halottnak hitt családtagok kelnek életre – mégis mindez egy meglehetősen sivár és tárgyilagos formában van elénk tárva. A borítón feltüntetett méltatások ennek fényében kissé érthetetlenek számomra. Nem azért, mert nem lenne a történet szép és magával ragadó, de az olvasás nem tölt el semmiféle „aha” élménnyel, nem éreztem, hogy megérintett volna. Ennek ellenére ez egy jó könyv, csak nehéz ezektől a dolgoktól elvonatkoztatva olvasni, vagy talán nem is lehet. Elsősorban annak jó olvasmány, aki nem akar túl nagy figyelmet szentelni annak, hogy beleélje magát a történésekbe, hanem megelégszik a naplószerű írói stílussal, és kiszínezi magának azt, amit olvasott. Nekem személy szerint végig kettős érzésem volt, ettől a témától sokkal többet vártam volna, sokkal több értelmi és érzelmi kapcsolódást, dinamikát, jellemrajzot. Annál is inkább, mert mind a történet, mind a szereplők megérdemelnék, hogy méltó módon emlékezzenek rájuk.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com

2021.08.28