141

Az ördög bibliája falun


continental-szallo-kavezo

Hogy aztán ne mindig csak a munkáról legyen szó, most a falusi élet könnyebbik részéről, a pihenésről és a kikapcsolódásról szóló írásokkal folytatom. Amely cikkek azért korántsem lesznek olyan számosak, mint a paraszti munkát, vagy legutóbb az azt segítő szerkezeteket, gépezeteket bemutató szövegek.

Már csak azért sem, mert az a földműves, aki „ötről hatra akart jutni”, bizony az esztendő nagyobbik részében dolgozott „látástól vakulásig”, tehát hajnaltól sötétedésig. Mert ahogyan ezt korábban, a hónapokról, az azok alatt elvégzendő munkákról szóló cikkekben végig is vettük, mindig volt valami tennivaló a földeken, az erdőn, a szőlőben, az ólaknál, istállóknál, vagy egyszerűen a ház körül. Ha évszakok szerint nézzük ezt, akkor talán a tél volt az, amikor az állatokat tartó falusi kicsit szusszanhatott, fellélegezhetett. Nem véletlenül erre az időszakra tették az esküvőket, a szervezők a gazdatanfolyamokat, képzéseket. Ekkor adták elő a kocsmák nagytermeiben, a templomokban a különféle színdarabokat, misztériumjátékokat. Ekkor volt az ideje a rokonlátogatásoknak, utazásoknak is. Este a kocsmában, vagy ritkábban a konyhában pedig előkerült a kártya is, amelyet aztán nem véletlenül nevezett el az ördög bibliájának a magyar.

kocsmabelso-rajz-1880.

Az 1880-as évek végén (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

A kártyázás, vagy úgy általában a szerencsejátékok eredetét valahol az ókorban kellene keresgélnünk, talán éppen a katonáskodás környékén. Hiszen ez a réteg az, amelyik arra van szorítva, hogy valamivel el kell ütnie az időt. Már amikor nincs őrségben, gyakorlaton, és a felszerelése is rendben van, hát előkerül a kocka vagy a kártya. S mint fentebb láthattuk, a falusi embernek ilyen problémája nem nagyon volt, ezért hát a kártyázás, a szerencsejáték is inkább munka után, este, vagy ünnepeken, vasárnap zajlott. Színtere jellemzően a kocsma, vendéglő volt, annak is sokszor a különterme, „kártyaszobája”. A játékosok mellett itt ültek, ácsorogtak a kibicek is, akik aztán – ha a játékosok engedték – hangosan kommentálták a történteket. A 19-20. század a kártyajátékok reneszánszát hozta el, már az 1800-as évek második felében a falu férfinépe is rendesen kártyázott. Mégpedig az 1836-ban, Schneider József által megrajzolt, összeállított „magyar kártyával”, amely Schiller 1804-es, Tell Vilmosról szóló drámája nyomán az 1291-es svájci államszövetség kialakításán munkálkodó szabadsághősöket sorakoztatta fel mint figurákat.

magyar-kartya

A magyar kártya, svájci hősökkel (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

A 19. század végének, 20. század elejének mára elfelejtett játéka volt például a kaláber, a durák, a ferbli vagy a máriás. Aztán az ulti és a snapszer, no és a szerencsén alapuló fájer átvette a hatalmat. A falusi értelmiség, a nadrágos emberek: a pap, a jegyző és a tanító a sakk és az ulti mellett nemritkán tarokkozni is megtanult. Ők természetesen nem a füstös kocsmában játszottak. Az megmaradt a „gatyásoknak”, akik azért vasárnap elővették az ünnepi ruhát, és abban mentek az ebédet követő szunyókálás után kártyázni is. Nem volt jellemző, hogy pénzben játszottak volna, a vesztes esetleg egy kör italra hívta meg a többieket. A 20. század második fele sokfelé a „négyes snapszer” egyeduralmát hozta, de ennek kettes és hármas változata is elterjedt volt. Az ulti a század végére lassan kikopott a kocsmákból, aztán manapság a falusi ivóknak is befellegzett. Így kártyázni is elfelejtünk szépen lassan majd, ez csak természetes.

Címlapkép: Az urak szállodában kártyáznak (Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu

2021.08.12