Valahol utat vesztettünk, de felmerül a kérdés, hol? A magyar sors, a magyar tragédia alakulása elválaszthatatlan az Elbán inneni régiók helyzetétől. Ráadásul amikor jó úton haladtunk, a Nyugattal ellentétben mi akkor is a sárosabb ösvényt tapostuk. A tanulmány centruma hazánk históriája a XIX. században, de persze megvannak mindennek az előzményei. Mikor az V. században I. Klodvig lerakta a frank állam alapját, eleink még nomád módra vándoroltak, majd a kazár kaganátus keretében éltek, hogy onnan aztán Etelközön keresztül birtokba vegyék a mai hazát. Mire Szent István királyunk államot alapított, és a keresztény vallásra téríttette alattvalóit, addigra már Nyugat-Európában latinul zengték a templomokban Isten dicsőségét, a Kijevi Ruszban pedig ószláv liturgia folyt.

Nálunk évszázadokig naturális alapon történő patrimoniális monarchia volt, nyugaton az állam uralkodói hatalma részben leosztódott, formálódtak a rendi viszonyok, kialakultak a városok, fejlődött a céhes kézműipar. A XIV. század részleges felzárkózást tett lehetővé, de nem értük el a nyugati szintet. A XVI. századtól Kelet és Nyugat útja végleg szétvált. Nyugaton földrajzi felfedezések, szélesedő kereskedelem, árforradalom, manufaktúraipar, nálunk oszmán uralom, részekre szakadt Magyar Királyság. Németalföld és Anglia imponáló gazdagsága, polgári forradalmak, a francia forradalom eszméi (szabadság, egyenlőség, testvériség), keleten azonban a megmerevedő feudalizmus.

A történész Szekfű Gyula a XIX. és a XX. század első felének magyar valóságát vizsgálja. Egybeveti a reformkor nemzedékének nemes törekvéseit a politikai valósággal, mely felettébb kiábrándítónak bizonyult. A XIX. század eszméje, a liberalizmus nálunk is jelentkezett: szabadság, ráció, demokratizálódó intézmények iránti igény, egyenlőség. A harmincas évek a reformkor kezdeti időszakát jelölik: Széchenyi István gazdasági reformtervei párosultak a negyvenes évek Kossuth Lajos fémjelezte politikai-társadalmi változtatási elképzeléseivel (érdekegyesítés, kötelező örökváltság, közteherviselés). A liberálisok figyelme az élet minden területére kiterjedt (igazgatás, nevelés, egészségvédelem, egyesületek létrehozása, sajtószabadság).

Miként képzeljük el a változást, fokozatosan módosítsuk az intézményrendszert, vagy gyökeresen szakítsunk a múlttal? Ez utóbbit a Fiatal Magyarország tagjai (Petőfi, Jókai) hirdették. A reformnemzedék különös csoportját képezték a centralisták, szemben a gyenge állam liberális elvével erős államot akartak, melyet a parlament ellenőriz – Csengery Antal, Szalay László, Trefort Ágoston, Eötvös József tartoztak ide.

Szalay az alsófokú közigazgatás kérdéséről írt: fontos, hogy a községek ügyét minden tagja magáénak érezze, és joga legyen a közügyekbe bekapcsolódni. A községi tanács tagjaira mindenki szavazhasson, de a szakapparátust már a megválasztott tagok közvetetten választhassák, mert ide már a szakértelem kell. A megyegyűlésbe a községi tanácsból delegáljanak, hiszen a megye nem más, mint a községek összessége. Így az igazgatás demokratizálódna, szemben a feudális megyével, ahol csak a nemeseknek volt szavazati joguk. A kormányhatalom illetékessége alsóbb fokra, csupán az ellenőrzésre korlátozódjon. Az egyesülés joga is a demokratizálódás nélkülözhetetlen eleme, a társadalom önszerveződésének formája (Védegylet).

A parlamentnek felelős kormány, a választójog általánossá válása azonban még nem hárít el minden anomáliát. Itt a tiszta választások követelménye merül fel. Egzisztenciális függőséggel visszaélő szavazatvásárlástól a fejlett nyugat sem volt mentes, nálunk pedig az agrárszegénység, a vesztegetések voltak a szavazatok irányításának melegágya. Gyakorivá vált a botrány, a tettlegesség, a fenyegetés. A kívánatos a titkos szavazás és az ügyek nyilvános tárgyalása lenne, nálunk ez fordítva zajlott.

Lukács Móric aggódó tekintetét a jövőben megerősödő munkásságra függesztette. Nem szabad a gondjait figyelmen kívül hagyni, hiszen a tőke uralma a feudális földesúrnál is kegyetlenebb, utóbbi alatt a jobbágynak legalább az élelme biztosított volt, a gyáriparosok éhbért fizettek a kiszolgáltatott proletároknak, akik ha lázadtak, még ezt a csekély bért is elveszíthették. A nagyiparosok a kisebb tőkéseket is létükben veszélyeztethették, ezért Lukács a kistőkések és a munkások társulásában látta a jövendőt, akik alternatív vállalkozásokat alapíthatnak és a nyereségben osztozkodnak. Amennyiben ez elmarad, az éhes munkás rombolásaival kell számolni, forradalom törhet ki.

Szekfű Gyula egybeveti a terveket a gyakorlattal. Bár a választásra jogosultak köre szélesedett, a lakosság jelentős része nem rendelkezett választójoggal. Amikor az általános választójog terve (gondolatban) felvetődött, az elit riadalmát váltotta ki. Az alsóbb néprétegek befolyásától, a nemzetiségek előretörésétől tartottak, a társadalmi stabilitás érdekében ezért építettek be biztonsági fékeket (vagyoni, műveltségi cenzus).

Nem elég az intézményrendszer kiépítése, ezt tartalommal is meg kell tölteni. Amennyiben a szervezetek megcsontosodnak, „lélektelenné” válnak, nem a közjóért, hanem önmagukért léteznek, az már a tragédia kategóriája – Szekfű Gyula ebben is látja a magyar fejlődés eltorzulását. Amikor a közjó címén hatalmi érdeket érvényesítenek, céljukat tévesztik, a politika is tévútra tér, mint azt a második világháborúba való sodródás és következményei mutatják. A társadalom úgy maradt feudális, hogy a kiváltságokat ugyan felszámolták, a nemesi előjogokat (papíron) eltörölték, de a beidegződések, a hierarchikus függőség fennmaradt (Urambátyám országa).

Csiszár Antal