Az egyik legérdekesebb fejtegetés számomra az volt, mikor Rovelli levezette, hogy voltaképpen az idő folyását egyedül a hőmérséklet jelzi a mechanikában. Ha két fotót kapunk egy eseményről, nem tudjuk eldönteni, hogy a kettő fénykép időben hogyan viszonyul egymáshoz, melyik volt először és melyik később, ha nem láttuk az egész eseményt. Lehetnek sejtéseink, és a saját tapasztalataink alapján jó eséllyel meghatározhatjuk egy mozgás esetén, de voltaképpen lehet fordítva is. A kvantumok szintjén meg esély sincs rá, hogy megállapítsuk az időrendiséget, már csak azért sem, mert az idő nem igazán létezik ezen a szinten. Az egyetlen, amely az időbeliséget a fizikában biztosan definiálja, az a hőmérséklet/entrópia változása, amikor egy kis entrópiájú anyag magas entrópiájúvá „terül szét”. Mert ez fordítva nem lehetséges. A múlt és a jelen között a mozgás törvényeiben nincs különbség, és nincs is jelentősége.

Rovelli szerint a világ tulajdonképpen eseményekből áll: minden csak egy esemény, amelynek időtartama van. A kő léte az út mellett is egy esemény, mert az őt alkotó elemek protonjai, neutronjai, elektronjai éppen olyan kapcsolatba lépnek egymással, amit mi egy kőnek nézünk a mi nézőpontunkból, mert „tükör által, homályosan látunk”. A kvantummechanika felől nézve a világban nincsenek dolgok, csak események. Ha belegondolunk, tényleg nincs asztal, melyen éppen gépelek, csak egy időintervallum, amikor az asztalt alkotó elemi részecskék messziről egy asztalnak tűnő valamit mutatnak felém. Nagyon is fizikális az én szintemen, de csak mert a szemem képtelen lehatolni a fát alkotó elemi részecskék szintjére.

Voltaképpen én sem létezek a valómban, ahogyan a buszon utazok. Nézem az útitársakat: egy csinos lány. Ő létezik az én szememben. A saját szemében is létezik bizonyára. A tőle 12 méterre telefonba szerelmesedett srác számára nem létezik, és a kvantummechanika felől közelítve sem létezik. A lánylény leszáll, és eltipeg. Létezik még, miután kiballagott a horizontomból? Van vagy nincs? Ha visszaszalad a buszon maradt táskájáért, akkor újra létezik? Ezek már filozófiai kérdések, és az agyam válaszol rájuk tapasztalati úton. Valószínűleg létezik akkor is, amikor nem látom, mert más ismerősök, miután távoztak, néha újra felbukkannak, és interakcióra lépnek velem. És ha soha többet nem látom, akkor is létezik? Nyilván igen. Ám ha közelről megnéznénk a hölgyet az atomok szintje alá hatolva? Kiderülne, hogy a kvantummechnika szempontjából nincsen jelentősége sem a busznak, sem a lánynak, sem az időnek, sem a térnek, sem nekem, sem Napóleonnak. A természettudomány nem a végtelenben fut össze a filozófiával, hanem a kvantumtérben.

A könyv legnagyobb újdonsága számomra az idő szemcsés természete volt. A Planck-állandóról persze tanultam annak idején (Kr.e. 740 körül, III. Tukulti-apil-ésarra uralkodása táján lehetett, mikor két mérő babba került a fűzős bocskor), de a Planck-időről nem. Ez az az időmennyiség, amely alatt nincs időmennyiség… Igen, az idő planck-időegységekből áll, nem folyamatosan telik, hanem ezen a szinten ugrálva! Elképesztő, nem? Ilyen a fizika! A világmindenség kulcsa, úgy tűnik, hogy az entrópia. Ez mozgatja a világot, amint az univerzumunk kezdetén lévő kis entrópiájú „anyag” fokozatosan, lassan, akadozva, de ellenállhatatlanul nagy entrópiájúvá terül szét (már amennyiben a teret, mint olyat értelmezzük. Ja: tér szintén nincs a kvantumok szintjén…). Egy adag rántott velő kis entrópiával rendelkezik, és amint megesszük, nagyobb entrópiájúvá válnak a benne lévő elemi részecskék. A folyamat összességében megállíthatatlan.

Persze a könyv utolsó fejezeteiben csak úgy nyüzsögtek elektronként fejemben a kérdések: Oké, kis entrópiájú volt kezdetben az univerzum (vagyis egy kiterjedés nélküli „pontban” volt minden anyag az ősrobbanás elmélete szerint). De miért? Mi van a folyamat végén? Mert ha az entrópia végtelen nagyra nő, akkor az anyag elvész a „térben”? Kihűl az univerzum, akár a fürdővíz, és már semmi élvezetes nem lesz benne, mert a végén a részecskék olyan távol lesznek egymástól, hogy semmilyen kapcsolatra/eseményre nem lehetnek képesek? Persze nyilván a kérdéseim is rosszak, mert csak elképzelni próbálom azt, amit a legnagyobb koponyák is csak nyomoznak, de hát próbálkozik az ember! Ezekre nem kaptam elfogadható választ.

Negatívum nem nagyon van, ezt és a kötet fűzését leszámítva, legfeljebb az (és ez sajnos manapság a tudósok jelentős részére jellemző), hogy olyan kötelező vörös faroknak megfelelő beszólások vannak benne, amelyek semmit nem adnak a könyvhöz, de jelzik az író „modernitását” és világnézeti hovatartozását. A könyv fizikai értelemben közepes minőségű, esztétikailag kissé unalmas, kötészetileg gyenge, de nem katasztrofálisan. Az entrópia egyelőre még nem cincálta lapjaira. Kvantummechanikailag rendben van, elemi részecskékből áll.

Carlo Rovelli könyvében minden benne van, ami egy modern ismeretterjesztő, ámde mégis keményen tudományos munkában benne kell, hogy legyen manapság: szuper példákat hoz, nem veszi hülyének az olvasót, érdekes kérdéseket vet fel, mer feltételezni és saját véleményt megfogalmazni. A szerző olvasottsága és műveltsége nyilvánvalóan kiemelkedő, példáinak zöme irodalmi és filozófiai hivatkozás Shakespeare-től Prouston át Platónig. Az eltűnt idő nyomában mondjuk számomra is rendkívül emlékezetes alkotás, rengeteg időt pazaroltam rá, ami kétségtelenül eltűnt, de legalább most megtudtam, hogy a kvantummechanikában úgysem létezik idő, és így kevésbé fáj... Rovelli úgy magyaráz, hogy megértem a megérthetetlent, de ugyanakkor már nem értem azt, amiről azt hittem, hogy értem. És azt hiszem, ez így van jól. Kételkedem, tehát vagyok.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.