Annyira jó lenne egy olyan „női” regénnyel találkozni, ahol nem a fogyókúra, ruhatár, smink szentháromság keretein belül akarnak velünk foglalkozni, nekünk írni. Az ördög Pradát visel sajnos e háromszögben mozog. Nem lapozhatunk egyet anélkül, hogy bele ne fussunk egy masszív bekezdésbe, amelyben a szerző azt ecseteli, kin milyen bőrnadrág van. A 2003-as regény egyszer már megjelent itthon 2005-ben, A főnököm egy boszorkány címmel. A mozisiker után pedig 2014-ben újra kiadták a könyvet. A 2 Oscarra jelölt filmben Meryl Streep kapta az „ördög” szerepét.

A sztori dióhéjban: Andy friss diplomájával elkeveredik egy illusztris divatlap szerkesztőségébe, ahol másodasszisztense lesz a kibírhatatlan főszerkesztőnek. Egy évig kell kihúznia, hogy megcsíphesse álmai állását a The New Yorkernél. A könyv legfőbb problémája, hogy az általa képviselt műfajnak már rég nem kellene léteznie. A leesett, kilöttyent, megbotlottam típusú gegek filmen sem működnek. Könyvben is kár vele próbálkozni, mégis megteszi a szerző. Ha ilyen ostobaságokon tudnánk nevetni, akkor még mindig vicces lenne a Stan és Pan páros. Nem az.

Az írásmód arra a hülye érzésre hasonlít, amikor a buszon összefutsz egy régi osztálytársaddal, akivel a suliban sem voltatok szoros barátságban, mégis hatalmas mosollyal az arcán átverekszi magát a tömegen, és melléd áll a „na, mi van veled?” kérdéssel. Aztán mielőtt annyit mondanál, hogy kösz, semmi, ő már el is kezdi mesélni az életét, minden részletre kitérően. Az ördög Pradát visel csak annyival jobb ennél a helyzetnél, hogy legalább bármikor összecsukhatod.

Maga a főszereplő sok esetben el-elvész. Azonban, ha hangsúlyos a jelenléte, akkor van, hogy kifejezetten ellenszenves. A nagy lazázás közben olyan otrombaságok futnak ki a száján, amit rossz olvasni. Nem vagyok híve a szigorú PC tónusnak, mert szinte mindig visszafelé sül el, de az egy kicsit bántott, amikor a melegeket lehomokosozta. Továbbá mégis milyen nő mancizza le nőtársát? (Amennyiben ez a fordítás sara, akkor tárgytalan.) Ez olyan, mintha egy nő a mell ezernyi szinonimája közül a csöcs kifejezést használná. Egyszerűen fülsértő.

A legnagyobb gond azonban a terjedelemmel van. Ott kellett volna kezdeni, hogy a szerkesztő a felére meghúzza a szöveget. Ugyanis a 150. oldal magasságában már kívülről tudjuk, milyen nehézségekkel küzd hősnőnk nap mint nap, és hogy miért is kell utálnunk a főnökét. Ezek leírását vélhetően szórakoztatónak szánta az író. Nem sikerült maradéktalanul. Tulajdonképpen ebben önmagában nincs egy könyvnyi leírnivaló. Akit a téma érdekel, az látni szeretné a ruhákat, a modelleket, a divatbemutatókat. Annak nem szúrhatjuk ki a szemét 479 oldalnyi nyomtatott betűvel, hogy nesze, képzeld el. (Egészen perverz módon, így nyer létjogosultságot a belőle készült film.)

Azt azonban örömmel tapasztaltam, hogy a divattal kapcsolatos sztereotípiák: az anorexiás modellek, a túlértékelt ruhamárkák, a becsapott tini lányok jelensége nem üti fel a fejét a könyv első felében. Nem így az undok főnök karaktere. Érdemes összehasonlítani ezt a filmbéli Mirandával. Meryl Streep egy igazi szemét bőrébe bújt, akit professzionális munkavégzése valamelyest felment. Ezzel szemben a könyvben Miranda igénytelen és sok esetben ostoba. Bizonyos infók szerint ezt a karaktert Anna Wintour-ról, a Vogue szerkesztőjéről mintázta Lauren Weisberger. Ezt a feltételezést az is alátámasztja, hogy az író korábban Wintour asszisztense volt. Mivel a kitalált főszerkesztő vállalhatatlanul követelőző és szeszélyes, az író azzal az egyszerű megoldással pattintotta le a vádakat, hogy magát Anna Wintourt is belecsempészte a sztoriba egy apró kis feltűnés erejéig.

Az író, bár szinte végig görcsösen igyekszik szórakoztatni, és ez rányomja az erőlködés bélyegét a fejezetekre, néha mégis egészen ellazul, és akkor üdítőek a sorai, lendületes részek követik egymást. Gyakorlatilag ezeket szűrték le és tálalták a filmben. (Ami még így sem lett filmtörténeti klasszikus.) A karakterek közül többen sajnos műanyagból vannak. (A szülők negédesre, a vonzó író pedig rém nagyképűre sikeredett.) Fura, de a végén néhány „leszarommal” majdnem megmenti az írást, de csak majdnem. Az utolsó oldalakra tartogat még egy kiadós öntömjénezést, ami szépen visszatereli a történetet a középszerűség medrébe.

Mindvégig arra várunk, hogy állást foglaljon az író egy őrült fontos kérdésben, nevezetesen, hogy most akkor szeretjük a méregdrága holmikat (viszonylag magas az egy oldalra jutó reklámok száma), vagy az a lényeg, hogy belül mi van (ha lehet ilyen közhelyesen fogalmazni)? Nos, nem ad választ. Ránk bízza a megfejtés fontos és felelősségteljes feladatát. Akárhogy is, megállapíthatjuk, hogy – nehezen ugyan, de – lehet teljes értékű életet élni Manolo Blahnik cipő nélkül is.

Timaragi
Forrás: hetediksor.hu