Nagyon ritkán ma is megnyilvánul egyes kérdésekben, de az utóbbi időszakban inkább önmagával foglalkozott. És milyen jól tette. Ennek eredménye a Leningrád című kötet, amely első látásra naplónak, emlékiratnak tűnhet, de jóval több ennél. Szociográfia, ifjúsági regény, de legfőképpen olyan szépirodalom, amely alapvetően azon olvasóknak mond a legtöbbet, akik határon túli magyarként ébredtek ifjonti, majd felnőtti öntudatra a keleti blokk országaiban.

Jómagam alig több, mint hat esztendeig szocializálódtam az 1989 előtti időszakban. Nem Kárpátalján, mint Gazda, hanem Erdélyben, de a kötet elejétől a végéig azonosulni tudtam azokkal a kihívásokkal, amelyek a szerző előtt tornyosultak kisgyerekként, majd tinédzserként. Gyerekkoromban én is Képes Sportot böngésztem, kedvenc focicsapatom a Budapesti Honvéd volt, és minden sportok királyának a jégkorongot tartom. Mondhatnám önirónikusan, hogy ez a szovjet tábor uniformizált társadalmainak járulékos mellékhatásából fakadó hamis nosztalgia, hisz a keretek, a korszak társadalmi, politikai környezetének adottságai mindenki számára egyformán adottak voltak, ám ami szépirodalommá avatja a könyvet, az annak a létállapotnak az érzékletes megragadása, ami egy határok által lezárt világban önmagát megismerő, önmaga egyediségét, különlegességét felfedező és helyét kereső kisgyermeket/tinédzsert jellemez.

A választott írói eszközök, az, hogy az elbeszélő semmilyen formában nem utal jelenre, mind azt segítik elő, hogy az az olvasó is bele tudja helyezni magát azokba a técsői mindennapokba, akiknek amúgy semmit nem mondanak az elmúlt rendszer kisebbségi magyar mindennapjai.

Adott egy nemzeti kisebbségi közegbe született emberpalánta, aki szereti a környezetét, ahol felcseperedett, a técsői embereket, akik körülveszik. Az idősebb generációk emlékeit sajátjaként őrzi, és a magasban lévő hazát, az elérhetetlen, megközelíthetetlen Magyarországot a legcsodálatosabb helyként tartja számon. Mindezzel együtt nem szeretné a szülei életét élni, sőt, elvágyakozik a településről, inkább embereket és városokat gyűjtene. Ennek az ellentmondásnak, konfliktushelyzetnek a feloldása a kötet legmélyebb rétegét képezi, ezen a ponton válik a legláthatóbbá a szerző személyisége, amely a közéleti írásaiból, publicisztikáiból is világosan kiérződött. Jelesül, úgy megnyilvánulni, úgy közölni az értékválasztásait, úgy járni saját útját, hogy azzal senkit se bántson.

A szórakoztató és olvasmányos stílusban megírt könyv így válik többrétegű regénnyé, amelyben mindenki megtalálhatja, amit keres. Az érzelmek és hangulatok kifejezése feszes, semmi felesleges hatáskeltés. A kötet végén található setlist eredeti ötlet, még inkább segíti az olvasót az azonosulásban.

Lehet, hogy sántít a hasonlat, de nem hagyott nyugodni a kötet elolvasása után Borbély Szilárd Egy elveszett nyelv című esszéje az első generációs értelmiségiek problémájáról. Esetükben a társadalmi felemelkedés kulturális dimenzióváltással is jár – írja Borbély –, ami szorongást és bűntudatot vált ki, mivel a sikeres változtatáshoz maguk mögött kell hagyniuk a múltat, a közeget, ahol születtek. A Leningrádból az derül ki, hogy Gazda Albertnek sikerült megtalálni az egyensúlyt ebben a kérdésben, és úgy tudta hátrahagyni Kárpátalját, Técsőt, a földet, ahonnan vétetett, hogy nem tüntette el a múltja felé vezető nyomokat.

Sólyom István
Forrás: olvasoterem.com