396

Az első Bull Run-i csata

Ezen a napon történt: 1861. július 21. ‒ Horváth Gábor írása

elso-bull-runi-csata

A Sumter-erőd ostromát követően eleinte csak lassan eszkalálódott az elszakadó déli államok és a központi amerikai kormányzat konfliktusa, mindkét oldal bizonytalan volt, miként is kell nekiveselkedni a testvérharcnak, hiszen – ugyanúgy, mint az 1848-49-es szabadságharcunk esetében ‒ egykori bajtársak, sőt sokszor barátok kerültek szembe egymással.

Fort Sumter eleste után az északi államok közvéleménye revansot követelt, s úgy vélték, egy gyors katonai akcióval a déli főváros, Richmond ellen le is lehet zárni ezt a problémát. Lincoln már áprilisban elrendelte 75 ezer önkéntes toborzását, hogy a hivatásos katonasággal együtt képes legyen felszámolni az általa lázadóknak minősített déli államok ellenállását. A háború egyik stratégiai érdekessége a két főváros, Richmond és Washington közti kis távolság volt – légvonalban 160 km, ami amerikai léptékkel szinte semmi! ‒, amelyet mégis végül 4 év alatt sikerült leküzdeni a győztesnek. A Washingtonnál gyülekező uniós sereg fővezére Irvin McDowell lett, neki kellett megtervezni a Richmond elleni offenzívát.

A déliek inkább védekezésre rendezkedtek be a Bull Run patak mögött Manassas Junctionnek (Manassas „csomópont”) nevezett helyen. Beauregard tábornok az itt átvezető kőhídnál várta a támadókat. Ekkor még mindkét hadsereget – európai szinten elképesztő – amatőrizmus, ám nagy lelkesedés jellemezte. Mind az északi, mind a déli ezredek elsősorban önkéntesekből álltak, akik a kor romantikus hangulatának megfelelően szolgálni akarták az elveiket és hazájukat (ebben is hasonlított a mi 1848-49-es szabadságharcunkhoz), a helyi elit pedig egyenesen becsületbeli ügynek tartotta, hogy beálljon a seregbe. Egy fiatal könnyen elveszíthette a megbecsülését, ha megpróbált kibújni a szolgálat alól. A parancsnokok szintén nem voltak felkészülve a hamarosan tömegháborúvá szélesedő konfliktus irányítására, hiszen korábban egyikük sem vezetett ilyen nagyságú haderőt.

Irvin McDowell, az unió hadseregének parancsnoka – ahogyan szinte minden, a polgárháborúban harcoló tábornok – az 1846-48-as, Mexikó elleni háborúban részt vett már ugyan komoly harcokban, de önálló hadseregparancsnokként még nem tevékenykedett. Taktikailag képzett katona volt, ám hadserege messze volt a tökéletestől. Kis létszámú hivatásos tiszti állományát néhány alakulatba tömörítette, míg a konföderáció ezzel ellentétben szétosztotta az ezredek között azokat. Utóbbi volt a bölcsebb. McDowell mintegy 34 ezer katonával rendelkezett. Pierre Gustave Toutant-Beauregard, a déliek parancsnoka sem volt könnyebb helyzetben. Szintén a Mexikó elleni harcokban szerzett tapasztalatot, majd áprilisban már ő irányította a Sumter-erőd elleni támadást Charlestonnál. A déliek némi létszámbeli hátrányban voltak.

McDowell haditerve abban állt, hogy a kőhídnál áltámadásokkal leköti a délieket, míg maga egy északnyugatabbi ponton kel át a patakon a főerőkkel. Ennek megfelelően július 21-én, reggel 9 órakor egy különítménye megtámadta a híd védelmére rendelt konföderációs csoportot, hogy támadást imitáljon. A nagyjából 20-25 méter széles Bull Run patakon átvezető kőhidat Nathan Evans féldandárja védte, aki azonban hamar átlátta, hogy az ellene indított támadás csak figyelemelterelés, és erre felettesei figyelmét is felhívta. Így McDowell bekerítő mozdulata nem lepett meg senkit, s a patakon odébb átkelő dandárjait egy dombnál (amely a rajta lévő házról a „Henry Ház Domb” nevet kapta) feltartóztatták Beauregard és a segítségére siető másik déli tábornok, Joseph E. Jonstonnak a csapatai. A manőverezésben képzetlen északi újoncok - a később a szerencsétlen Fredericksburgi csatában híressé vált – Burnside tábornok vezetésével igyekeztek elfoglalni a kulcsfontosságú magaslatot, sikertelenül.

bull-run-bridge

A Bull Run-on átívelő kőhíd romjai 1862-ben

McDowell ezt követően már valódi támadásokat indított a kőhíd ellen, majd Sherman tábornok vezetésével egy újabb ponton kelt át a Bull Run-on. Ekkor került sor Thomas J. Jackson virginiai dandárának bevetésére a konföderációsok részéről, amely olyan kitartóan védte a „Henry Ház Domb” oldalát, hogy Barnard Bee déli tábornok példaként mutatta embereinek: „Nézzétek! Ott áll Jackson, mint a kőfal!” Thomas J. Jacksonból ezen a napon vált Stonewall Jackson, aki már e becenévvel vívta meg később híres Shenandoah völgyi hadjáratát. Bee tábornok emberei valóban felsorakoztak Jackson katonái mögé, és visszaszorították az északiakat, bár a tábornok halálos sebet kapott. McDowell – belátva, hogy a támadás kudarcot vallott – visszavonulást rendelt el.

Az északi hadsereg ezt követően hirtelen összeomlott, pedig nem történt komoly déli üldözés. Oka nem igazán volt a bomlásnak, bár egyes alakulatokat nagy veszteség ért, de többségüket pusztán a pánik ragadta el, s már mindenhova déli lovasokat képzelve menekültek vissza Washington felé. Az sem tett jót a helyzetnek, hogy a könnyű győzelemben bízó washingtoni lakosság egy része kiment megnézni a csatát, mint valami látványosságot, majd csatlakozott a meneküléshez, hintóik pedig komoly fennakadást okoztak az utakon.

Mindkét hadsereget megtépázta az első Bull Run-i, avagy manassasi csata: az északiak 460 halottat, 1100 sebesültet és 1300 foglyot veszítettek, míg a déliek 400 halottat és 1500 sebesültet (foglyot gyakorlatilag nem). Persze ez a későbbi csaták veszteségeihez képest nem volt nagyon véres. Az bizonyossá vált, hogy ezzel az északi haderővel nem lehet a lázadókat legyőzni, és hosszabb háború lesz ez, mint eleinte gondolták. A csata során az is kiderült, hogy a konföderáció által használt hadilobogó, a „Stars and Bars”, vagyis „csillagos és csíkos” túlságosan hasonlít az unió zászlajára, így később kialakították az 1863-ban hivatalossá váló déli lobogót, a ma is közismert (és vitákat kiváltó) „Stainless Banner”-t, azaz „foltmentes/szeplőtelen”, avagy „rebellis” zászlót. A háború Bull Run után már ténylegesen háború lett, az első nagyobb csatát hamarosan százezer fős összecsapások követték (az első ilyen a Shiloh-i volt, amely részben szintén Beauregard nevéhez köthető), és az USA mai napig legvéresebb konfliktusába torkollt.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Keegan, John: Az amerikai polgárháború. Bp.: Akadémiai, 2012.; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.

2021.07.21