129

Daniel Allen Butler: A tábornagy – Erwin Rommel élete és halála

Horváth Gábor könyvkritikája

daniel-allen-butler-a-tabornagy

A hetekben került a boltokba a Hajja & Fiai Könyvkiadó által Erwin Rommel életrajza Daniel Allen Butler tollából, amely terjedelmét nézve valószínűleg az egyik legvaskosabb mű magyarul a sivatagi rókáról. Kissé bizonytalanul nyúltam érte a könyvesboltban – sok hadtörténelem-mániás ismerősömmel ellentétben nem rajongok különösebben sem a második világháborúért, sem a németekért ‒, de leemeltem onnan, hogy végül a kosárba kerüljön.

Butler műve sokkal inkább életrajz, mint mély hadtörténelem, hiába jelent meg a 20. századi hadtörténet című sorozatban, vagy ha még pontosabb akarnék lenni, a katona és hadvezér Rommel életrajza, mert az azon kívüli életeseményekre a szerző nem szentel sok lapot. Nincs benne sem hadtörténeti filozofálgatás, sem fegyverek elemzése, és még kevésbé alakulatok részletezése. Forrásait tekintve alapja a Liddell Hart-féle The Rommel Papers, hivatkozásainak legalább fele oda irányít át. Ez nagyon helyes, mivel remek forrás, ugyanakkor meglepően kevés a reflektálás más életrajzokra, feldolgozásokra. A szerző nem vitatkozik a történészek megállapításaival, se nem cáfol, se nem gondolkodik el kérdéseken, csak közöl egy életrajzot, amely összeállt a fejében Rommelről. Ez nem feltétlenül rossz, de általában nem a szakirodalmak sajátja ez a fajta megközelítés. A hadjáratok leírásai sem részletesek. A kötet végén van egy bibliográfia, de szerintem ténylegesen ez nem a felhasznált irodalom, hanem inkább egy irodalmi áttekintés a témáról. Itt merült fel bennem Butler személye. Interneten nem tudtam sokat felfedezni a szerzőről, művei többnyire a tengeri hadviselésre korlátozódnak, szakmaiságát így egyedül a könyve alapján kellett értékelnem.

Kezdjük a pozitívumokkal! A legerősebb része a könyvnek az, hogy elég részletesen ragadja meg Rommelben az embert. Feleségeihez írt levelei szépen mutatják be kapcsolatukat, és Butler ügyesen tálalja a német tábornok személyiségjegyeit, amelyben lovagiasság és hűség ütköznek a háború kegyetlenségével és a realitásokkal. Úgy érzem, a jellemrajzában igen erősen támaszkodott David Irving Rommelről írt munkájára, a The Trail of the Fox-ra. Irving ténykedésébe nem mennék bele, én – bevallom töredelmesen – Irving világháborúról írt könyvét, a Hitler háborúját remeknek tartom, amit mindig felütök, ha a téma megköveteli. Mentségemre szóljon, hogy sok nagy hadtörténész (pl. John Keegan) is így volt vele, amíg nem szóltak nekik, hogy nem kellene annak tartani, mert Irving „revizionista”, s így kiírta magát a civilizációból… Hozzá kell tennem, engem a világháborúból elsősorban a hadtörténeti részek és az azokhoz kapcsolódó politikai döntések érdekelnek. A civil lakossággal szembeni atrocitásokkal elegen foglalkoznak nélkülem is, és maradnék a kaptafánál. Ilyen szemmel nézve pedig az egyik legjobb magyarul is megjelent könyvnek tartom a témában. A The Trail of the Fox szintén nagyon olvasmányos kötet (legalábbis az általam egykor végignézett részek a sivatagi háborúról azok), és Butler egyértelműen komolyan támaszkodott rá, bár a jegyzetekben csak néhol hivatkozik pontosan. A szöveg helyenként igen komoly párhuzamokkal rendelkezik Irving könyvével. Olyannyira, hogy ellenőriztem egy helyen, és a két történetmesélés szinte szóról szóra egyezett:

Miután visszatért Afrikába, többé nem titkolhatta a sárgaság tüneteit, az Afrika-Korps orvosai szigorú kímélő diétát és pihenést írtak elő. Az előbbit betartotta, az utóbbit nem…” (Butler, 259.o.)

On Rommel’s return to Bardia from Rome in August, his doctors had diagnosed jaundice and prescribed a bland diet and much rest. He adopted the diet but ignored the other advice.” (Irving: Trail of the Fox, 161.o.)

Bár ez lehet persze véletlen is, de az utóbbi mondat annak idején annyira megragadt a fejemben, hogy mikor Butlert olvastam, már rémlett valahonnan. Inkább érdekességként említem, nagy következtetést nem vonnék le belőle, mivel Butler angol kiadását nem olvastam soha. Az eseménytörténet alapvetően jól megírt, egyszerű, követhető, és nincs vele gond.

A mű tartalma azonban helyenként pongyola, sőt időnként téves, bár nem tudom, hogy az eredeti szövegből (erre tippelek) vagy a fordításból származhat a tárgyi tévedés. A 46. oldalon Románia 1916-os monarchia elleni támadásakor Butler(?) szerint a románok létszámhátrányban voltak, holott eleinte valójában tízszeres túlerőben támadtak. Csehszlovákia felszámolásánál meg a fejemet fogtam csak a szerző elfogultságától és tévedéseitől (123-124.o.). Tényleg bűn lett volna a németek lakta Szudétavidék Németországhoz csatolása? És bűn lett volna Ausztria csatlakoztatása Németországhoz? Utóbbi azért is erősen kérdéses, mert ugyebár amikor 1918-ban Ausztria kimondta a Habsburg dinasztiától való elszakadását, magát Németország részeként, Deutsch-Österreichként fogalmazta meg, csak aztán az antant nem engedte nekik ezt meg a gyakorlatban, s kistafírozták őket cserébe Burgenlanddal. Hogy a Szudétavidék sosem tartozott volna a német birodalomhoz, megint tárgyi tévedés, hiszen Csehország a Német-római Császárság része volt annak egész történelme során, sőt a cseh király volt az egyik „német” választófejedelem! Olyan érzésem van, hogy Butler általános ismerete a XX. század politikatörténetéről nem lehet túl jó, és csak érdeklődési körében tájékozott kellően. Kelet-Európai ismeretei alighanem (a cseh példa alapján) rendkívül korlátozottak lehetnek. Mondjuk ezzel a nyugati történészek közül nem állna egyedül.

Különösen humorosnak tartottam, mikor Mussolini Etiópia elleni háborúja során így ír Butler (160.o.): „…de csak harckocsik, bombázógépek és harci gáz bevetésével tudták elfoglalni.” Oké, a harci gáz valóban gaztett volt, de háborúban azért a XX. század óta szokás harckocsikat és bombázógépet bevetni, ezért is hívják ugyebár háborúnak ezt a fajta tevékenységet, és nem mondjuk ritmikus gimnasztikának… Végső soron aligha lehet tölcséres fagyival elfoglalni Addisz-Abebát!

A kötet emellett tobzódik az ismétlésekben, Butler legalább öt-hat különálló helyen mondja el nekünk szájbarágósan, hogy Rommel csak az olasz tiszteket nem kedvelte, de az olasz közkatonákkal elégedett volt. Ez a legszembeszökőbb, de egyébként is sok a felesleges ismétlés. A biográfiában ellentmondások is felbukkannak, időnként olyan érzésem keletkezett, hogy két, egymással nem konzultáló író művével van dolgom. Például Ettore Bastico olasz marsall a törzsszövegben nem jön ki a német tábornaggyal, majd a képek közt már „kölcsönös tisztelet ébredt bennük egymás iránt”.

Nézzük meg, mi a helyzet magával a kiadással. Nem ártott volna néhány plusz térkép! Elvétve ugyan akad a kötetben, de azok csupán földrajzi adatokat tartalmaznak. A nagyobb összecsapásokhoz nem lett volna rossz mellékelni hadrendet, vagy térképen megjeleníteni az alakulatokat, ha már (elvileg) hadtörténeti műről beszélünk. A kötésnek örülök, a borító szép és esztétikus. A homokszínű könyv jól passzol a tartalomhoz. A Hajja & Fiai kiadó 20. századi hadtörténet sorozata meglehetősen hektikus minőségű, kifejezetten remek művek mellett (éppen az Aknavetővel a keleti frontont olvastam legutóbb, amely kiemelkedően az egyik legjobb!) belekerültek a folyamba gyengébbek is. Még nem igazán tudom eldönteni, hova helyezzem Butler e könyvét ezen a diagramon, de leginkább valahova középre tenném. Semmiképpen nem kiemelkedő, de egyáltalán nem rossz. Ellenben meglehetősen drága.

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.

2021.07.19