Az Azték Birodalom az Újvilág legerősebb katonaállama volt, amely alig 90 év alatt hódította meg a mai Mexikó középső részét. A félelmetes sas és jaguár harcosok (az alsó képen a Firenzei kódex ábrázolásában) Tenocstitlánból kiinduló hódító és rituális hadjáratai (az úgynevezett virágháborúk, spanyolosan guerra florida) rettegésben tartottak minden népet a térségben. Ehhez képest néhány száz spanyol hódító megdöbbentően könnyen semmisítette meg a birodalmat rövid idő alatt. Bár az aztékok élén „császár” (tlatoani) uralkodott, valójában a „birodalom” egy szövetség volt, amelyet három városállam alkotott, Tenocstitlán, Teskoko és Tlakopán. Tenocstitlánt – melyet Mexikónak is neveztek, s innen a mai ország neve – nagyjából negyedmillióan lakták a XVI. század elején, és vetekedett a legnagyobb európai városokkal.

Hernán Cortez 1519 nyarán érkezett – a már spanyol kézen lévő – Kubából Mexikó partjaira, ahol megalapította Veracruz városát. Itt hírekhez jutott egy gazdag birodalomról, amely a szárazföld belsejében fekszik, és bővelkedik aranyban. Hamarosan nekiindult, hogy eljusson az aztékok fővárosába, Tenocstitlánba, hogy találkozót kérjen a birodalom fejétől, II. Moktezumától. Útközben elrettentésül több várost elpusztított, majd legyőzte a tlaxkalákat, akikkel ezután (bölcsen) szövetséget kötött, mivel úgy vélte, jól használhatóak lesznek ősellenségeik, az aztékok ellen, ha úgy alakulna. Corteznek iszonyatos szerencséje is volt. Az aztékok a különös, lóháton érkező, vasba öltözött jövevényekben egy régi próféciát láttak igazolódni, mely szerint Tollaskígyó (Ketzalkóatl) isten tér vissza keletről, így eleinte szinte istenségként kezelték. Az események gyorsan pörögtek. 1519 novemberében a konkvisztádor elérte a hatalmas, tó közepén fekvő fővárost, Tenocstitlánt, ahol Moktezuma barátként fogadta. Cortez hónapokon át volt a vendége, majd a szerep megfordult, és a spanyol gyakorlatilag fogságba vetette a tlatoanit, így átvéve birodalmának a vezetését, melyet V. Károly német-római császár és spanyol király hatalma alá vont.

1520 áprilisában azonban furcsa közjáték szakította meg Cortez tenocstitláni idilljét. Híre jött, hogy egy spanyol ellenlábasa érkezett Mexikóba az övénél jóval erősebb sereggel. Cortez kénytelen volt visszatérni Veracruzba. A szituációt megoldotta, de mire végzett, és magához csatolta riválisa haderejét, Tenocstitlánban az ott maradt spanyol őrséget gyakorlatilag ostrom alá vették az aztékok. Cortez azonnal odaindult, és a lázadás okai hamar kirajzolódtak előtte. Egyfelől ott volt a spanyolok által felhalmozott arany, amit Moktezuma révén kisajtoltak az indiánokból, s ezt a helyiek annyira nem vették jó néven. Az aztékok persze császárukat is szerették volna kiszabadítani megalázó fogságából, harmadrészt pedig a spanyolok mellett tartózkodtak a városban velük szövetséges tlaxkalák, akik ősi ellenségei voltak az aztékoknak, és ez állandó súrlódásokhoz vezetett.

Emellett aztán végleg elmérgesítette a helyzetet, hogy még Cortez megérkezése előtt súlyos incidensre került sor. Az őslakosok meg akarták tartani Vitzilopocstli ünnepét a nagy piramis szentéjénél. A konkvisztádort helyettesítő spanyol parancsnok, Pedro de Alvarado engedélyt is adott az előkelő azték nemeseknek az ünnepségre, azzal a feltétellel, hogy emberáldozat ne legyen. Május 22-én az aztékok meg is tartották az ünnepséget tánccal, zenével a nagy piramis templomának tetején, a szentélyek előtt. A tenocstitláni nagy piramist avagy templomot – amely voltaképpen ikertemplom volt, két szentéllyel a tetején – az aztékok két legfőbb istenének, Vitzilopocstlinak és Tlalok esőistennek szentelték. Vitzilopocstli – egy ilyen harcias népnek megfelelően – elsősorban hadisten volt, s a spanyolok érkezése előtti időben egy-egy győztes háború után akár hadifoglyok ezreit áldozhatták fel naponta úgy, hogy egy éles obszidián kés segítségével kitépték a szívüket, majd a szerencsétlen áldozatokat lehajították a piramisról a mélybe. Ez nem mese, az azték kódexek teljes mértékben megerősítik a spanyol beszámolókat. Hogy pontosan mi történt, nehéz eldönteni – egyes spanyol jelentések szerint az emberáldozatokat megakadályozandó mentek oda a hispán katonák ‒, de tény, hogy az európaiak a jelen lévő azték előkelők zömét lemészárolták.

Bár ma hajlamosak vagyunk a gyarmatosító spanyolok minden ténykedését elítélni – elvégre nem szép dolog más népeket leigázni ‒, ám kétségtelen, hogy az aztékoké is egy hódító, agresszív és vérengző állam volt, amelyet az összes szomszédja utált, s az európaiak maximálisan kihasználták ezt. A „szegény ártatlan indián” és „gonosz, szándékosan betegségekkel fertőző európai” egyformán leegyszerűsítő történelmietlen mítosz, amely távol áll a XVI. századi rögvalóságtól. Mikor Cortez először érkezett Tenocstitlánba, és megtekintette Vitzilopocstli szentélyét, a spanyolokat elborzasztotta a látvány, amint az alvadt vértől vörösfekete oltárkövön három friss emberi szívet találtak, közvetlenül az ő szemüknek oly idegen ábrázatú istenség szobra előtt, amelyen élő kígyó tekergett. A kulturális különbségek áthághatatlanok voltak, gondoljunk csak arra, hogy a kereszténységben a kígyót leginkább az ördöghöz kötik! Ebből – és a feláldozottak koponyapiramisaiból – egy spanyol csak azt a következtetést vonhatta le, hogy ezek a vadak az ördögnek áldoznak fel embereket tömegével.

Cortez serege 1520 májusának végén megérkezett Tenocstitlánba, és örömmel látta, hogy még élnek a sajátjai. Átmenetileg csillapodott a helyzet, de csak rövid időre. Moktezumára egyre kevésbé hallgattak az aztékok, majd egy kővel meg is sebesítették, mikor az emberek elé állt, hogy megnyugtassa őket. Sebébe belehalt, ami nagy veszteség volt Corteznek. Június végére már gyakorlatilag ostrom alatt álltak a hódítók. A tenocstitlániak igyekeztek elvágni a városból kivezető hidakat, hogy ne menekülhessenek el a spanyolok – ez egyetlen átkelő kivételével sikerült is nekik. Corteznek be kellett látnia, hogy helyzete tarthatatlan, és elhatározta, hogy június 30-én éjjel megkezdi a város kiürítését az egyetlen épen maradt kőtöltésen keresztül. A június 30-ról július 1-re forduló „szomorú éjszaka” során sok százan vesztek oda a spanyolok közül. Kisszámú lovasságának köszönhetően végül sikerült megtisztítania az utat, miközben a helyiek hajókról is dárdázták és nyilazták a spanyolokat, valamint a velük szövetséges tlaxkalákat. Miközben igyekeztek kijutni a metropoliszból, rémülten látták, hogy a templomok oltárkövein fogságba esett társaik szívét tépik ki az azték papok. Cortez igyekezett kijuttatni a városból az összeharácsolt kincseket és az előkelő túszokat is, de ezek a kavarodásban nagyrészt elvesztek. Az összes ágyú is a városban maradt. Bár a konkvisztádor császárához írt beszámolója kis veszteségeket említ, nyilvánvaló, hogy jócskán megszépítette a számokat. A megcsappant létszámú sereg végül aztán kijutott az ostromgyűrűből, és a tengerpart felé nyert egérutat.

Cortez 1521 augusztusában tért végül vissza Tencsotitlánba, de ekkor már nyoma sem volt a kezdeti spanyol-azték barátkozásnak. Hadereje, melyet sikerült újonnan érkező spanyol és tlaxkala harcosokkal is megerősítenie, már egyértelműen hódoltatni jött. Bár az aztékok elkeseredetten védekeztek, a város 75 napos ostrom után elesett, miközben a helyi lakosság nagyja elpusztult a valaha oly gyönyörű településsel együtt. Az aztékok bukását nem egyedül a spanyolok okozták, hanem elsősorban az, hogy a szomszéd népek gyűlölték őket (Tenocstitlán bevételekor 1300 spanyol mellett több tízezer tlaxkala harcolt), valamint az a kulturális különbség, amely szinte lehetetlenné tette, hogy a – valószínűleg bizonyos mértékben mindkét félnél meglévő – jó szándék győzedelmeskedjen az ellentétes szokások felett.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hernando Cortés levelei V. Károly császárhoz. [Budapest]: Officina, [1944]; rubicon.hu

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.