Ásta Sigvaldi és Helga másodszülött lánya. Nevét Halldór Laxness Független emberek című regényének egyik szereplőjéről kapja, ráadásul az utolsó betű elhagyásával a szeretetet jelenti. Ásta léte a szeretetből fakad, és szeretetben nevelkedik majd – ígérik a szülők. Ám az ígéret betartása elmarad, röviddel Ásta születése után Helga elhagyja a férjét és kislányait. Onnantól kezdve Ásta egy nevelőszülő, Mamácska szeretetében cseperedik, egészen 16 éves koráig. Lázadó, erős akaratú kamasszá válik, ezért egy vidéki tanyára küldik, nevelési célzattal. A világvégi tanyán tűnik úgy, hogy beteljesedik a sorsa, amikor találkozik Jóseffel, ettől kezdve a neve valóban felér a jelentésével.

A regény érdekessége és jellegzetessége, hogy tökéletesen puzzle-szerű. A történet nem lineáris, időben és térben ugrál, hol egyik, hol másik szereplő szemszögéből közelíti meg az eseményeket, hol pedig a mindentudó narrátor egészíti ki a történeteket, néhol egy-egy beszúrt levél ad magyarázatot az olvasóban kialakult kérdésekre. Néha üres oldalak, kérdések, kijelentések jelzik, hogy új rész következik, de nem mindig egyszerű rájönni, hogy most épp melyik szereplő perspektívájából figyeljük a történet alakulását. Emiatt érdemes következetesen olvasni, ne teljen el hosszú idő, mielőtt újra kézbe veszi az olvasó a könyvet, mert ebben az esetben nem működik az, hogy visszaolvas pár oldalt és újra képben lesz. A mozaikszerű elbeszélés mellett a szerző gyakran csak sugall, az olvasó dolga látni a sorok között, kikövetkeztetni egy-egy eseményt. Mindemellett könnyű olvasni ezt a történetet, amely beszippant, és csak sodródunk vele, 511 oldalon keresztül. A szerző zseniális mesélő, valóságos irodalmi és érzelmi hullámvasútra helyezi az olvasót. Hol szalonképes, hol vulgáris a nyelvezet, a történet szálai hol összefonódnak, hol szerteágaznak, néhol könnyed, máshol súlyos témát dolgoz fel. Pontosabban nem is dolgozza fel, hanem objektív módon, részrehajlás nélkül ismerteti a tényállást, a befogadóra bízva az értékítéletet. A végére érve már az olvasó sem tudja eldönteni, hogy egy nő történetét, vagy egy mozaikszerűen összeillesztett tragikus családregényt követett végig. Annyi biztos, hogy a témák zöme komfortzónán kívül esik, és a legvalószínűbb, hogy még a regény befejezése után is a családi tragédiákon, az örökölt sorson, szereteten, szerelmen és halálon fog merengeni.

Bár úgy tűnik, Ásta áll az események központjában, néha az az érzés alakul ki az olvasóban, hogy az apja, Sigvaldi legalább ugyanennyire főszereplő. Miután leesik egy létráról, a földön fekve, a kék eget szemlélve próbálja újra összerakni élete mérföldköveit. Az ő emlékei, érzései, asszociációi adják meg a történet kereteit és széleit, a többi szereplő adja hozzá a kirakós darabkáit. Sigvaldi emlékei felszínre törnek, ezeken keresztül ismerjük meg Helgát, ugyanakkor bepillantást nyerünk ennek a két annyira különböző embernek a házasságába is. Helga szemtelenül fiatal, szenvedélyes, bohókás és impulzív, míg Sigvaldi idősebb, stabilabb, rugalmatlanabb – Helga hatására mégis el tudja veszíteni az irányítást érzelmei és viselkedése fölött. A házastársak inkompatibilitása végül kihat a többi szereplő életére is. Helga elhagyja a családját, Sigvaldi újranősül, a kislányok nevelőszülőkhöz kerülnek, és egészen más életút vár rájuk, mint amit a szülők álmodtak nekik.

Ásta életében különböző formákban jelenik meg a szeretet, ezért egyetlen szereplő sincs pluszban a történetben. Mamácska feltétel nélküli szeretetében nevelkedik, Jósef mély szeretete kíséri vissza a tanyáról Reykjavíkba, mégsem kapja meg helyét a világban. Végül egy halott férfi szeretete, szerelme miatt lemond egy életben levő férfiról és közös gyermekükről is. Kiemelkednek azok a vonások, illetve döntések, amelyek Helgához hasonlóvá teszik őt: Ásta sem találja a helyét, kívülállónak érzi magát, folyton keres valamit, ennek érdekében ő is elhagyja a lányát. Nem kell pszichológus diploma ahhoz, hogy a nevelés vagy öröklődés kérdésén elgondolkozzunk, amikor a két nő sorsának hasonlóságán merengünk.

Érdemes külön bejegyzést szentelni annak, hogy a szerző milyen remek tájleírásokkal gazdagítja a regényeit. Ez az Ástában is megmutatkozik, különösen a kopár, barátságtalan vidéki tanya leírása által. Jón Kalman Stefánssont olvasva az a konkrét benyomása támad az embernek, hogy járt már Izlandon, akkor is, ha (még) nem. Olyan pontosan és szépen írja le a lávamezőket, a sarki fényt, a tengert és a kietlen, zord területeket, hogy gond nélkül a szemünk előtt látjuk őket, és fázunk akkor is, ha éppen tavasz vagy nyár van.

További Stefánsson-jellegzetesség a közhelyek használatának egészen sajátos módja. Kontextusból kiragadva, ha a közösségi médián jönnének velünk szemben, valószínűleg forgatnánk a szemeinket („De a fenébe is, mi az: élni?” „Szélcsendben az égi áldás inkább megbékélés, mint eső.”, „Hogy élnek azok, akik soha nem beszélhetnek a szerelmükről?”), de a szövegben egyáltalán nem zavaró. Meglehet, hogy ezeket kihagyva jóval rövidebb lenne a regény, viszont nem lenne kerek, nem lenne teljes, és talán hiányérzet és betöltetlen űr maradna utána.

Az Ástát felnőtt olvasóknak ajánlom, úgy a tartalom, mint a nyelvezet miatt. Akkor érdemes kézbe venni, ha valóban képesek vagyunk koncentrálni, ugyanis össze kell illesztenünk a kirakós darabkáit, hogy megértsük a történetet. Mindegy azonban, hogy hol olvassuk (úgyis Izlandon fogunk járni), és mindegy, hogy melyik évszakban (úgyis fázni fogunk). Miért érdemes elolvasni? Azért, mert a szeretetnek olyan formáival találkozunk, amelyek erre érdemessé teszik a regényt.

Jón Kalman Stefánsson 1963. december 17-én született Reykjavíkban, jelen pillanatban Izland egyik legfontosabb kortárs szerzője. Irodalmat tanult, és mindeddig négyszer jelölték az Északi Tanács Irodalmi Díjára. A magyar olvasóközönségnek már bizonyította tehetségét. A Menny és pokol-trilógia és Keflavík-duológia megalapozták az izlandi irodalom iránti érdeklődést és vonzalmat.

Farkas Kinga Kaszandra
Forrás: olvasoterem.com