Ez a nézet régebbre nyúlik vissza: gondoljunk arra, hogy a felvilágosodás hozta eszmék általánossá válásától már korábban is azt gondolták, hogy létrehozzák a legtökéletesebb társadalmat. Nem számoltak az egyes térségek eltérő múltjával, kulturális hagyományaival. Mivel mintegy ötszáz évig Európa volt a fejlődés mércéje és iránytűje (hozzá csatlakozott Észak-Amerika, majd Ausztrália, melyek főbb vonalaikban a nyugat-európai normák szerint alakultak), úgy gondolták, hogy a Föld egyéb régióinak ezt a mintát kell követniük.

A Nyugat-Európa és a kontinens keleti fele közötti munkamegosztás az ipar és az agrárium mezsgyéjén jött létre: a Nyugat iparosodott, Kelet- és Közép-Európa agrártermékekkel lett az előbbi beszállítója. A gyarmatosítás lendítette fel a nyugati fejlődést, Albrecht von Wallenstein műve mutatta be a centrum és a periféria közti viszonyt.

Napjainkban viszont a gazdasági fejlődés hátulütői érzékelhetők. A klímaváltozás, a felmelegedés, a sarkvidéki jégtakaró zsugorodása, számtalan növény- és állatfaj eltűnése. A Szovjetunió felbomlása ideiglenesen egypólusú világ kialakulását hozta, de a jelek szerint USA kihívója, Kína egyre inkább világhatalmi szerepre tör – az egypólusú hatalmi centrum helyébe többpólusú világ körvonalazódik. Terrorizmus, újfajta pusztító járványok fenyegetnek, egyre több helyen válik terméketlenné a Föld, erdők pusztulnak – mindez globális összefogást igényelne, de nagy a közegellenállás, gazdasági és környezetvédelmi érdekek ütköznek.

A problémák nemzeti keretek között megoldhatatlanok, s bár felvetődik egy világkormány követelménye, ám ez elérhetetlennek tűnik. A szerző viszont összességében bizakodik, hogy a józan ész végül felülkerekedik a partikuláris érdekeken, és sikerül élhetőnek megőrizni Földünket.

Csiszár Antal