Egy fiatal nő (Mélanie Laurent) egy kriogenetikus kamrában ébred, ahonnan látszólag nincs menekvés. Nem tudja, ki ő, mint ahogyan azt sem, mikor és hogyan került ide. A M.I.L.O. (Mathieu Amalric) nevű vezérlőrendszer az előre beprogramozott szigorú protokoll szerint teszi a dolgát érzelemmentesen. Bár a kapszulát sehogyan sem sikerül kinyitnia, az internetelérés és a telefonálás lehetősége többé-kevésbé biztosítva marad számára, így a fokozatosan visszatérő emlékek hatására intenzív keresésbe kezd, és a rendőrséget is értesíti. Ahogy egyre közelebb kerül az igazsághoz, úgy fogy az oxigén és csökken az esélye a túlélésre.

A film végére természetesen kiderül, ki is ő valójában, mikor és hogyan került ebbe a kilátástalan helyzetbe és az is, hogy hol és mikor játszódik a cselekmény. Vannak előre kiszámítható dolgok és vannak meglepetések, de a történet gyakorlatilag egyszereplős marad, és az élni akarásról szól. A nő megpróbálja összeszedni és rendszerezni az emlékeit, és valahogy kijutni a kamrából, egy idő után már az sem érdekli, mi várja odakint, csak legyen túl ezen az állapoton.

Az alcím választásánál a Levegőt! jutott először az eszembe József Attila után, de rövid keresést követően kénytelen voltam szembesülni a rideg valósággal, megelőztek. Aztán felsejlett bennem, hogy valamelyik középiskolai kémiaórán szó volt a periódusos rendszer elemeinek régi elnevezéséről. Ezek közül talán a higany az egyetlen, ami megmaradt, de az oxigént Arany János és Jókai Mór bizony még élenynek hívták, nem véletlenül. Oxigén nélkül nincs élet, néhány perces hiánya is már maradandó, visszafordíthatatlan károsodást okozhat. A Covid-járvány szomorú aktualitást ad a dolognak, ebbe nem is szeretnék jobban belemenni, de nem tudtam úgy nézni a filmet, hogy ez ne fordult volna meg a fejemben. Gyerekként azzal versengtünk, ki meddig tudja visszatartani a lélegzetét, miközben az életben számtalan olyan helyzet adódik, amikor valóban kapkodunk a levegő után, legyen szó betegségről, felfokozott érzelmi állapotról, fizikai igénybevételről stb. Az oxigén jelentőségét a filmesek is jól ismerik, a hegymászós, űrhajós, búváros, élve eltemetős stb. mozik egy része is erre épít, ha feszültségkeltésről van szó.

A történések és a végkifejlet ismerősek lehetnek, az igazi bravúr a színészi játék egy ennyire szűk helyen, illetve annak fényképezése úgy, hogy folyamatosan fenntartsa a figyelmet, az érdeklődést. A nőnek időt kell nyernie, ám úgy tűnik, erre nincs lehetősége, és az egyre sokasodó problémák ellenére kell megőriznie higgadtságát, hogy megtalálja a megoldást, miközben minél kevesebb oxigént fogyaszt. A keresést, a telefonokat és a számítógépnek feltett kérdéseket alaposan át kell gondolnia, illetve csak kellene, mert a válaszok többsége sokkolóan hat számára. A feszültségkeltésben rutinosnak számító rendező ezúttal sem okoz csalódást, ügyesen használja ki a klausztrofób helyzet adta lehetőségeket. Anélkül, hogy lelőném a poént, negatívumként csak annyit jegyeznék meg, talán egy kicsit jobban át kellett volna gondolni az egész hátterét, mert olyan irdatlan erőforrásokat mozgat meg, hogy képtelenség elhinni, csak néhány beavatott tudna róla, mindenki más a sötétben tapogatózik (hősünk gyakorlatilag szó szerint).

A sztori a klasszikus sci-fiket idézi, amikor a maga egyszerű módján keres válaszokat az élet nagy kérdéseire. Eközben egy modern, XXI. századi és meglehetősen aktuális témájú filmet kapunk, amely talán moziban is megállná a helyét, de ezúttal (is) be kell érnünk a streaminggel.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Hujbi
Forrás: hetediksor.hu