Prit Buttar érdekes személyiség lehet. Egymás után jelennek meg angolul – meglehetősen jó minőségű, a tudományosság és popularitás határán ügyesen egyensúlyozó – a két világháború keleti frontjáról szóló kötetei. Mindez úgy, hogy a szerző egyébként végzettségére nézve orvos, bár kétségtelen, hogy dolgozott a brit hadseregben is, szolgált sebészként és tisztként, s így van némi köze a témához. Valamikor 2010 előtt rákapott a könyvírás ízére, és azóta csak úgy potyognak ki keze alól a kötetek. A penge élén az első könyve, amely megjelent magyarul.

A kötet a német-szovjet háború egy szeletét mutatja be, amely időben 1942 novemberétől 1943 márciusáig, térben pedig a Kaukázustól Harkovig nyújtózik. Keskeny szelet ez a tortából, de mégis kulcsfontosságú. Buttar azt a pillanatot választotta ki a tragédiából, amikor a két fél között éppen paritás áll fenn: Sztálingrádnál ugyan már megfordult a hadiszerencse, de Harkovnál a lefújás előtt éppen egyenlítenek a németek, és közeleg a drámai döntés ezen a vérfagyasztó EB-döntőn. A brit bíró mindkét oldalról megtekinti a helyzetet, s igyekszik valahol középen állni, több-kevesebb sikerrel, de láthatóan a VAR-technológia még nem áll rendelkezésére, és azt sem felejtette el, hogy a brit csapat a szovjet sikerrel jár jobban. Világos, hogy Buttar Erich von Manstein nagy rajongója – amit mondjuk, nem lehet csodálni ‒, és elismeri a német csapatok katonai teljesítményét. A balfogásokat betudja Hitlernek, meg néhány önállóságra nem képes tábornoknak.

Kétségtelenül van ebben az interpretációban igazság, de az is tény, hogy a politikai és katonai vezetést sokszor egymással ellentétes érdekek mozgatták, és talán túlzás mindent egy személy nyakába tolni. A szerző hozzáállását, ha nem is minden ízében helyesnek, de viszonylag korrektnek érzem a németekkel szemben. Buttar józan visszafogottsággal mutatja be a szovjetek lehetőségeit is. Az ugyanis csak legenda, hogy Sztálin kimeríthetetlen emberanyaggal rendelkezett, de kétségtelenül sokkal nagyobb veszteségeket engedhetett meg magának, mint ellenfele. A tér és idő korlátai, az időjárás viszontagságai, valamint az utánpótlás időnkénti hiánya azonban a szovjet erőket is megviselte. Az író a szovjetek iránt azért érezhetően nagyobb megértést tanúsít, mint a németek felé. Britként ez persze érthető – mégiscsak egy oldalon álltak ‒, de azért sokkal több szurkát enged meg a németek (és magyarok) irányában, kiemelve természetesen az általuk elkövetett atrocitásokat (bár ezek nem igazán tartoznának a témába egy ennyire speciálisan hadászati kötetnél, de a vörös farok, úgy látszik, nem hiányozhat).

Nagyvonalú mű ez, amely időnként lemegy ugyan a részletezésig (kiemelkedő számomra a Sztálingrád felmentéséről írt és forrásokkal gazdagon tagolt rész), ám rendszerint vázlatosan dobja elénk a felek elképzeléseit és azok kivitelezését. Az események felelevenítése kissé párbajszerű, ahol Manstein és Vatutyin vív meg egymással, bemutatva a felek terveit, lehetőségeit és a harccselekményeket. Úgy éreztem, a „Téli vihar” hadművelet leírása sokkal jobban sikerült a kötet utolsó harmadánál. Színes, jó olvasmány ez összességében, pláne, ha a sorozatban megjelent meglehetősen száraz – ám kiváló – Számvéber-kötetekhez viszonyítom (ha Buttar az idei május, akkor Számvéber a Takla-Makán sivatag, utóbbi minden szépségével), ugyanakkor tudományos színvonalában és precizitásában messze lemarad attól, és új kutatási eredményekre ne számítson benne senki, mert nem is ez a feladata. Leginkább talán Robert Kershaw köteteire emlékeztet stílusában és felépítésében.

A kötet olyan szempontból mindenképpen fontos számunkra, hogy segít elhelyezni a 2. magyar hadsereget is térben és időben, hiszen az nem önmagában lógott a Don folyó partján – ezért nonszensz feltenni a kérdést, hogy miért nem vonult vissza Jány önhatalmúlag… ‒, hanem oldalán szövetséges államok seregeivel vívott koalíciós háborút. Ezzel át is köthetünk a mű magyar vonatkozásaira. A magyarokkal kapcsolatban Buttar meglehetősen hideg, főleg, ha összevetjük a románokkal vagy olaszokkal kapcsolatos szimpatizáló észrevételeivel. Míg utóbbiak esetében a szenvedéseket emeli ki, addig bennünket inkább a németekkel kezel egy sorban. Nem mondom, hogy mélységesen elfogult, de azért messze nem pártatlan. A román és olasz katonák visszavonulását visszaemlékezőkkel teszi átélhetővé (sőt szimpatikussá), ilyenről a magyarok esetében szó sincs, szinte csak negatív kontextusban kerülünk említésre. Buttar a modern magyar szakirodalomban láthatóan messze nincs elmélyedve. Ismeri Dálnoki Veress Lajos Magyarország honvédelme a 2. világháború előtt és alatt című, 1972-ben Münchenben megjelent háromkötetes összefoglalását, de ezenfelül emlékeim szerint csupán Nemeskürty Istvánt citálja, ami viszont igen rossz pont nálam. A Requiem egy hadseregért is 1972-ben jelent meg, azaz mindkettő lassan 50 éves irodalom! Ráadásul Nemeskürtynél senki sem tett többet, hogy féligazságok és tendenciózus hazugságok terjedjenek el a 2. magyar hadsereggel kapcsolatban.

Az is érdekes lehet a nemzetközi szakirodalmat nem ismerő laikus magyar olvasótábornak, hogy Buttar alapján összevetheti az olasz és román vereségeket a magyarral, amiből viszont nem az fog kijönni, hogy a honvédeink szégyenteljesen szerepeltek volna, sőt! Buttar összegző véleménye teljesen akceptálható: mindegyik német szövetséges reménytelen helyzetbe került, mivel felszerelése egész egyszerűen nem volt megfelelő egy ilyen volumenű és minőségű háborúhoz.

A kötet közepén remek fotókat kapunk táblákon, amelyek bemutatják a legfontosabb szereplőket, és pillanatképeket villantanak fel arról a fagyos télről. A térképekkel kevésbé vagyok kibékülve. No nem azért, mert nincs belőlük, hanem, mert érdekes koncepciónak tartom ezt a vaktérképszerű megközelítést. A települések közül csak azok vannak rajta, amelyek a szövegben is szerepelnek, és az úthálózatot sem rajzolták bele, így olyan, mint egy orosz hómező, pontokkal és téglalapokkal. Nyilván az eredeti kiadásban is így van, nekem azonban fura volt.

Summázva egy igényes, jó kiadást veszünk kézhez a Hadiakadémia eme új kötetével, amely nagyban segítheti a magyar olvasókat abban, hogy átfogó képet kapjanak 1942-43 teléről a keleti front déli szakaszán. Ez kétségtelenül egy nyugati szempontból megírt történet, amely kevés megértést tanúsít a kelet-európai problémák iránt, és nem érti/érinti, hogy miért is voltak népek, amelyek Hitlert választották Sztálinnal szemben, de ilyenekre is szükségünk van. Már csak azért is, hogy a mi történészeink finomítsák majd ezt a nyugaton élő képet. A Peko ismét egy minőségi – ennek megfelelőn nem olcsó – könyvet tett elénk, köszönet érte (mármint a minőségért)!

Horváth Gábor

Az írás az Egy könyvtáros viszontagságai a XXI. század hajnalán blogjáról származik.