Ha azonban más szemszögből is megvizsgáljuk a történteket, mindent átláthatóbbá válik, beleértve mindazoknak a cselekedeteit, akik ezekért a borzalmakért felelősek voltak. Meg Waite Clayton regénye ebben nyújt segítséget az olvasónak, visszavezetve őt azokba az évekbe, amelyekben Európa-szerte a zsidók kitelepítése megkezdődött.

1938 második felében számos olyan rendelkezés született a náci Németországban, melynek célja a zsidó vagyon kisajátítása volt az ország egész területén, később pedig más, megszállt országokban is. Amikor még az európai zsidó közösség látszólag a megszokott életét élte, akadtak olyan személyek, akik előre sejtették a hamarosan bekövetkező eseményeket, vagy legalábbis érzékelték, hogy a világban nagy változások zajlanak. Közéjük tartozott Truus Wijsmuller-Meijer, egy holland nő, akinek zsidó gyermekek ezrei köszönhetik az életüket. A kristályéjszakaként elhíresült zsidóellenes erőszakhullám előrevetítette azt, hogy egyre gyorsuló ütemben emberek százezreit fosztanak majd meg a vagyonuktól, a megélhetésüktől, a családjuktól és végül az életüktől. Bár Truus egyszerű asszony volt, megérintette őt a szenvedők, a segítségre szorulók – különösen a gyermekek – sorsa. Látta azt, hogy cselekedni kell, mégpedig nagyon gyorsan. Pontosabban olyan gyorsan, hogy a jól szervezett náciknak ne legyen idejük átgondolni a dolgokat és megakadályozni azt, amit mindenáron akart: minél több gyermeket kimenekíteni a halál torkából. Truus ugyanis meg volt győződve arról, hogy azok a zsidók, akiket teherautókra tettek és elszállítottak, sose térnek vissza, a gyerekeik pedig kiszolgáltatottá válnak mindazok számára, akik el akarják pusztítani őket. Ez a nő nem félt a gonosz szeme közé nézni, tárgyalást folytatott Adolf Eichmannal, azzal az emberrel, aki az egész zsidókérdés körüli adminisztrációt irányította. Ennek eredményeként sikerült elintéznie, hogy egy vonatnyi gyermeket Angliába menekítsen, kérdéses volt azonban, hogy terve sikerül-e és az is, hogy kik lehetnek ott azon a vonaton.

Stephan Neuman egy jómódú bécsi család sarja, legkedvesebb időtöltése az írás, drámaíró szeretne lenni. Egy véletlen folytán összebarátkozik Žofie-Helene-nel, akinek hihetetlen tehetsége van a matematikához, és egyre közelebb kerülnek egymáshoz. A kamaszok együtt olvasnak, sétálnak, beszélgetnek, sőt a bécsi föld alatti járatokat is ismerik, és nem sejtik, hogy az akkor még csak kellemetlennek és ugyanakkor ártalmatlannak gondolt németek hamarosan az egész addigi életüket felborítják. Hitler elfoglalja Ausztriát, és ezzel kezdetét veszi a bécsi zsidók üldözése is. A fiatalok sorsa egyre bizonytalanabbá válik, az egyiké azért, mert zsidó, a másiké azért, mert a családja nem támogatja a náci propagandát. Egyre inkább úgy tűnik, hogy menekülniük kell Bécsből. Addigra azonban Truus vállalkozása veszélyessé, sőt szinte lehetetlenné válik.

Meg Waite Clayton nagyon érzékletesen mutatja be a korabeli bécsi jómódú zsidóság életvitelét. Egy ősöktől megörökölt csokoládégyár tulajdonosának vannak bizonyos kiváltságai, a kényelem és a kultúra pedig alapszinten hozzátartozik az életviteléhez. Látható, hogy ebben az időben a zsidók nemcsak a gazdasági jómód, hanem a szellemi növekedés hívei és támogatói is voltak. A legkülönfélébb művészeti ágak, művészek és mesterművek sorakoznak fel a regényben, amely nagyon rövid, pár oldalas fejezetekre tagolva vezeti végig az olvasót a történeten. Eleinte furcsa ez a tagolódás, mivel úgy tűnik, hogy túlságosan feldarabolja a történetet, ráadásul mindegyik kis fejezet címe sokatmondó, egyértelmű utalást tartalmaz a benne foglaltakra, mintha a szerző mindenképpen fel akarná készíteni az olvasót arra, hogy mi fog következni. Később azonban pontosan ez a tagolódás teszi lehetővé, hogy mondhatni gyorsítva tapasztaljuk meg a történéseket, néhány oldal elolvasás után már több helyszínen is járunk, és sok szereplő sorsát követhetjük. Ebben a dinamikus mozgásban szinte egyszerre van jelen mindenki, eltűnik a tér és az idő, miközben az egész történet belehelyezkedik az adott történelmi korba. A szereplők élethűek, Stephan és Žofie-Helene tipikus fiatalok, akik a boldogságot keresik az életben, oly módon, hogy megpróbálnak a szüleiktől örökölt hagyományokhoz és értékekhez is hűek lenni. A gyermekek sorsa központi kérdés, valójában az egész regény ezen alapszik, minden szinten érintve a gyermek mint érték, mint ígéret és mint jövő kérdését. Truus személyén keresztül, aki néhány másik szereplővel együtt valós történelmi alak, megtapasztaljuk az odaadó, áldozó és vágyakozó szeretetet. Benne egy olyan nőt ismerünk meg, aki mély belső indíttatásból hajtva, szabadságát és életét is kockára téve idegen gyermekekért jár közbe, hogy megmentse az életüket. Teszi ezt úgy, hogy a külső magabiztosság ellenére benne is rengeteg kétség és kérdés merül fel, és sosem tudhatja, hogy mikor tartóztatják le. Az ő személye nagyon érdekes a regényben, a belső vívódásai és a külső megjelenés gyakran ellentmondanak egymásnak, mert valami kivételes karizmával tud hatni az emberekre. Valószínűleg ez a képessége teszi lehetővé, hogy olykor szinte csodával határos módon éri el, amit akar.

A regényben a sorsszerűség is tetten érhető, bár minden emberi történetben találunk olyan eseményeket, amelyeket kizárunk a véletlenek sorából. Jó hinni abban, hogy semmi sem véletlen, hogy mindazok, akiknek találkozniuk kell, találkoznak, és akiknek egy bizonyos helyen lenniük kell, ott lesznek. Fájdalmas ugyanakkor a többiekre gondolni, a hátrahagyottakra, és feltenni a kérdést, hogy ők miért nem voltak ott, ahol hitünk szerint lenniük kellett volna. Az ember alapvető igénye, hogy megértse a dolgok mögötti összefüggéseket, ebben a történetben azonban túl sok az olyan „véletlen” esemény, amely gyökeresen változtatja meg egy ember, egy közösség, egy nemzet, egy ország életét. Az olvasás során megérint az, hogy milyen törékeny egy élet, és melyek azok a pillanatnyi, heves érzelmekből vagy mély szeretetből fakadó döntések, amelyek teljesen más irányba terelik egy gyermek sorsát. Ennélfogva mindig is lesznek szerencsések és kevésbé kegyeltek, és a legtöbb, amit tehetünk, hogy megpróbálunk hálásak lenni mindazért, amik vagyunk, és azért az áldozatért, amelyet sokszor a szüleink hoztak értünk, gyakran számunkra láthatatlanul.

Meg Waite Clayton amerikai szerző, jogi egyetemet végzett és ügyvédként praktizált, ma a New York Times sikerlistás írója, de írásai megjelentek a Los Angeles Timesban és a Washington Postban is. Eddig hét regénye jelent meg, Az utolsó vonat Londonba forgatókönyv-változatán is dolgoznak, a Nicole Kidman és Meryl Streep által támogatott The Writers Lab válaszotta ki fejlesztésre. Kezdetben rövid történeteket és esszéket írt, regényei ma már közel húsz országban megjelentek. Saját elmondása szerint írni nem annyira egyszerű, mint ahogy látszik. Az utolsó vonat Londonba a hetedik regénye, a törődésről, az önfeláldozásról, a barátságról, a kiterjedő anyai szeretetről szól, miközben reális képet fest a nácik által megszállt területeken élő zsidók, legfőképpen a gyerekek sorsáról, akiknek sikerült megmenekülni, és azokról is, akiknek nem.

György Emőke
Forrás: olvasoterem.com