Adam a vitakörök országos versenyének döntőjére készül, de az eseményeket több szemszögből és több idősíkon vizsgálja a szerző, így nem csak a fiúról, de az egész családról kristálytiszta képet kapunk. A fő cselekményszállal párhuzamosan ismerjük meg Darren Eberheart sztoriját, amely egy mellékszál ugyan, de sokkal többet ígér, mint amennyit végül a befejezés nyújt.

A regény nem egy pontosan körülírható történetet mesél el. A középpontban Adam áll, aki végzős gimnazistaként a vitakör döntőjére készül (miközben egyébként egy középiskolás szokványos életét éli: suliba jár, bulizik, csajozik), de a nézőpontok váltogatásának eredményeként megismerjük a szülők történetét is, és ezek az egymásba fonódó meg egymást kiegészítő sztorik adják a regény vázát. A fejezetek közé ékelt, dőlt betűvel szedett rövid közjátékból kirajzolódik Darren története. Ez a magányos, gyaníthatóan szellemi fogyatékos srác nehezen illeszkedik be a társadalomba; Adam és barátai látszólag maguk közé fogadják, de ez csupán hamis illúzió. A diákok igazából csak szívatják Darrent, és a fiúnál egy adott ponton elszakad a cérna, ami katasztrófába torkollik. A könyv fülszövege és az, ahogyan Lerner a cselekményt felépíti, azt sejteti, hogy minden erre van kihegyezve, hogy e felé a katasztrófa felé halad a regény, de nem. Noha ez egyféle csalódást okozhat (olvasója válogatja), igazából nem von le túl sokat a könyv értékéből.

A középpontban Adam áll, és az, ahogyan a szerző idősíkokat és nézőpontokat váltva végigvezet Adam és a szülei történetén olyan, mintha egy kamerával körbejárná a fiút, ráközelítve meg eltávolodva, néha csak a srácot, máskor a környezetét is láttatva. Az első részben Adam a főszereplő, a narráció egyes szám harmadik személyű, 1997-ben járunk, de aztán a következő epizódokban sorra változik a narrátor, a nézőpont és az idősík is, és időben meglehetősen nagy távot jár be a cselekmény, onnan, hogy Adam apja, Jonathan kamasszá cseperedik Tajvanon (ahol az ő apja szolgált diplomataként a külszolgálat kötelékében) egészen addig, hogy a felnőtt Adam részt vesz egy Trump-ellenes tiltakozáson. Néha Jonathan, az apa a narrátor egyes szám első személyben, aztán Jane (Adam anyja), aki előbb Adamhez intézi a szavait, feltehetően évekkel később, aztán ismét Adam a főszereplő, és újra egyes szám harmadik személyű az elbeszélés, majd megint Jonathan, és a nézőpont többnyire retrospektív. A végére Adam is egyes szám első személyű narrátorrá válik. Ezekből az epizódokból áll össze a kép: Jonathan New Yorkban ismerte meg Jane-t, egy ösztöndíjnak köszönhetően kerültek mindketten a híres topekai Alapítványhoz (amely egy híres pszichiátriai klinika), és annyira megtetszett nekik a kansasi város, hogy ott maradtak. A pszichoanalitikus és erősen feminista Jane könyvet írt, amitől egyszerre vált híressé és bizonyos körökben közutálat tárgyává. Jonathan terapeutaként dolgozik az Alapítványnál, családi barátaik szintén ebből a körből kerülnek ki. A legközelebbiek Sima és Eric; az ő gyerekük Adam barátja, Sima pedig szinte észrevétlenül válik Jane terapeutájává. Ezek a dolgok behatárolják a kapcsolatokat, a szereplők némelyike mégis a határokat feszegeti. Eközben Adam a ’90-es évek tinédzsereinek átlagos életét éli, jellemének fejlődésére külső tényezők hatnak. Középnyugati amerikai kertvárosban él, középosztálybeli, fehér értelmiségi szülők gyermekeként, akik mindig higgadt viselkedésre, józan érvelésre, nyílt szemléletre oktatják. A többi diákhoz hasonlóan egy számára egyébként idegen szubkultúra szokásait utánozza, például feketék rap-szövegeit és viselkedésformáit. Mindkettő (az otthoni nevelés diktálta attitűd és a folytonos verselésben / rappelésben való gondolkodás) a javára válik a vitakörök országos versenyén.

A regény nyelvezete tulajdonképpen nem nehéz, de a pszichoanalitikusokra és/vagy terapeutákra jellemző szemléletmód és a rengeteg hivatkozás (miközben egy roppant művelt és széles látókörű szerzőről tanúskodik) bizonyos szinten az olvasmányosság kárára megy. Hadd szemléltessem ezt egy példával: Jonathan egyik meghatározó olvasmányélménye egy Herman Hesse-novella, az Egy ember, akit Zieglernek hívtak című, amelyben a címszereplő Ziegler lenyel egy múzeumból eltulajdonított, alkimistaműhelyből származó, különleges pirulát, s annak mellékhatásaként érteni kezdi az állatok beszédét. Ezzel egyszerre viszont arra is rádöbben, hogy az állatok megvetik és kigúnyolják az embereket. Ziegler a felismeréstől összeomlik, és egy elmegyógyintézetben köt ki. Jonathant megbabonázza a novella (később, az Alapítványnál amatőr filmet is készít belőle), de önvizsgálatai során folyton kérdésekbe botlik: vajon ő olyan, mint Ziegler? Vajon a terápia ugyanolyan, mint az alkímia? Ez a fajta analizálás végigkíséri a narrációt, főleg akkor, amikor a szülők az elbeszélők, és nekem, mint olvasónak nagyon nehéz volt eligazodni a sorok között, amikor maguk a szereplők sem tudták, hogy bizonyos eseményeket hogyan értelmezzenek. Az ehhez hasonló, többértelmű utalások, egymásra rétegződő jelentések miatt, meg a vitakörök témáinak és a résztvevők beszédtechnikáinak részletes ismertetése miatt a szöveg néhol érdektelenné válik, de azok a részek, ahol a családtagok története lesz hangsúlyossá, előrelendítenek az olvasásban. Szintén jót tesz a regénynek az, ahogy a szerző váltogatja az idősíkokat és a perspektívákat, egyféle dinamikát kölcsönözve általa a cselekménynek.

Hogy mi a regény mondanivalója? Erre a kérdésre nincs egy egzakt válaszom. Valószínűleg több is egymásra rétegződik, és mindenki valami mást lát meg a sorok között. Valahogy úgy voltam ezzel, mint a könyv szereplői azokkal az élethelyzetekkel, amelyekben valamilyen mögöttes jelentést véltek felfedezni. Hozzájuk hasonlóan a legtöbbször én sem tudtam eldönteni, hogy „a” vagy „b”. Esetleg „c”. A legegyértelműbb talán az, hogy az embert a legtöbb esetben az érzelmei és az ösztönei vezérlik, és hogy emiatt hajlamosak vagyunk ugyanazokat a hibákat elkövetni, mint a szüleink; hogy mindenki életében eljön az a pillanat, amikor kudarcot vall minden korábbi nevelés és intés. Adamet terapeuta szülei arra tanították, hogy a kritikus pillanatokban is maradjon higgadt, mégis felnőttként, egy szóváltást követően éppen a gyerekei előtt veri ki a mobiltelefont egy másik apuka kezéből. „Csak amikor meghallottam csörreni az aszfalton, akkor értettem meg, hogy kivertem a mobilt a kezéből.”

Ben Lerner Topekában született 1979-ben, és a topekai középiskolában érettségizett 1997-ben. Az anyja New Yorkból származik, híres pszichoanalitikus, több könyv szerzője, három közülük magyarul is olvasható; munkáiban többnyire a családdal, a családterápiával és a feminizmussal foglalkozik. Az apja Washingtonban született. Ben mindkét szülője pszichológusként dolgozott a topekai Menninger Alapítványnál, amely az 1940-es évektől az ország leghíresebb pszichiátriai intézete volt. Ben, akárcsak a regénybeli Adam, középiskolás évei alatt vitakörökben jeleskedett, és 1997-ben megnyerte a Nemzeti Beszéd- és Vitabajnokságot. A regényben a fenti életrajzi elemek mellett létező személyek is felbukkannak, például a homofób nézeteiről híres Fred Phelps tiszteletes, vagy John Ashbery költő, aki a regényben Adam példaképe.

Ben Lerner írói pályafutását költőként kezdte. Három önálló verseskötete jelent meg, mielőtt regényíróként is debütált volna. Az iskola Topekában a harmadik regénye; 2019-ben elnyerte vele a Los Angeles Times Könyvdíját, jelölték a Nemzeti Könyvkritikusok Díjára és a Pulitzer-díjra is.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com