86

Scott Turow: Az utolsó tárgyalás

Könyvkritika

scott-turow-az-utolso-targyalas

Az utolsó tárgyalás Scott Turow tizenkettedik regénye, és a tizedik azok sorában, amelyeknek cselekménye a fiktív Kindle megyében játszódik. A főszereplő egy régi ismerős, Turow egyik visszatérő karaktere, az argentin származású Sandy Stern, aki mostanra túl van a nyolcvanon, és az utolsó tárgyalására készül mint védőügyvéd. Utána lehúzza a rolót, bezárja az ügyvédi irodáját, és hátat fordít a jogi szakmának. Nyugdíjba vonul.

Előtte viszont még el kell látnia egy Nobel-díjas orvos, a szintén Argentínából bevándorolt dr. Kiril Pafko jogi védelmét, akit bennfentes kereskedelemmel és gyilkossággal vádolnak. Az alapszituáció eleve bonyolult: Sandy és Kiril régi barátok; Kiril a világ leghíresebb rákkutatója, az általa fejlesztett gyógyszer gyógyítja a rákot; Sandy-t pár évvel ezelőtt rákkal diagnosztizálták, és éppen Kiril gyógyszerének köszönhetően állhat még mindig a tárgyalóteremben, szóval maga a védőügyvéd a két lábon járó bizonyíték arra, hogy a gyógyszer működik. A vád mégis azt állítja, hogy Kiril gyógyszere embereket ölt meg (innen a gyilkosság vádja), néhányan ugyanis hónapokkal a kezelés kezdete után elhunytak valamely furcsa, allergiás reakció következtében. A halálesetek ténye nem vita tárgya; a vád tulajdonképpen azt állítja, hogy Kiril tudott az elhalálozásokról, de módosította az adatbázist, majd rögtön ezt követően részvényeket adott el, mert tudta, hogy azok értéke hatalmasat zuhan, ha a Wall Street Journal lehozza a hírt az elhunytakról. Az igazság persze ennél sokkal bonyolultabb, és Sandy Stern sem tudja. Amikor elvállalja az ügyet, még rendületlenül hisz a barátjának, hiába figyelmezteti a lánya (aki egyben a cégtársa is) arra, hogy ezt az ügyet nagyon könnyen elveszítheti, de idővel rájön, hogy igazából nem is ismeri azt, akiről azt hitte, a barátja.

Turow nagyon bonyolult témát választott Sandy Stern utolsó tárgyalásához: egy gyógyszeripari pert. A könyv végén található köszönetnyilvánításban megemlíti, hogy egy gyógyszer klinikai tesztelését és engedélyezését irányító szabályozási kerethez képest még az adókódex is közérthető, és hogy az olvasó természetesen a szórakozást keresi egy regényben. A feladat tehát nem volt egyszerű: úgy írni egy ilyen ügyről, hogy az hihető, érthető és lebilincselő legyen. Scott Turow-nak ez hellyel-közzel sikerült.

A regényt a szereplői és a nagyon precízen ábrázolt emberi viszonyok viszik előre. Turow igazi drámát rajzol az olvasó elé, aki Sandy-vel együtt, egy jelen időben történő narráció mentén tudja meg, igazából mi áll az egész ügy mögött. Olyan alapvető motívumok mozgatják a szereplőket, amelyeket a görög drámák óta ismerünk: szerelem, féltékenység, szülő-gyermek kapcsolat, bosszú. Közhely: nincs új a nap alatt – Turow viszont megmutatja, hogy mégis van. Ugyanaz a dal, de másként hangszerelve, és nagyon szépen szól.

A gyógyszeripari szabályozásokkal kapcsolatos információk valóban unalmasak, leginkább azért, mert bonyolultak, nehezen érthetőek. Kivételek és kiskapuk, ellenpéldák, bürokrata jogszabályok, látszólag értelmetlen törvények – nehéz követni. Turow egyrészt leegyszerűsíti a folyamatokat (ezt a könyv végén említi), másrészt jól elegyíti a nehezebben emészthető részeket az izgalmas jelenetekkel. Az utolsó tárgyalás jogi dráma, tehát ne egy thriller okozta izgalmakra számítsunk; hiába került a borítóra David Baldacci velős ajánlója – „Első osztályú thriller” –, ez nem az a fajta regény, mint Baldacci regényei. Azon túl, hogy jogi dráma, még a téma is korlátokat szab: egy még Sternnél is idősebb, Nobel-díjas orvos a vádlott, aki szándékai szerint az emberiséget akarta megmenteni a rákbetegségtől. Itt zseniális párbeszédek, tárgyalótermi szócsaták, tőrbe csalt, szaván fogott tanúk, okos keresztkérdések fokozzák a hangulatot. Turow azért belopott egy mellékszálat: Sandy a tárgyalás kezdete előtt pár hónappal autóbalesetet szenvedett az autópályán, miután a Pafko Therapeutics-tól vezetett a belváros felé. A konklúzió kézenfekvő: Sandy már öreg ahhoz, hogy autót vezessen. Van azonban egy dolog, ami az ügyvéd kissé nonkonformista unokáját, Pinky-t nem hagyja nyugodni: a nagyapja azt állítja, csak a Pafko Therapeutics logóját látta a balesetet megelőző pillanatokban egy másik autó lökhárítóján. Az orvosa szerint a magyarázat roppant egyszerű: mivel előtte a gyógyszergyártónál járt, az agya így őrizte meg azt a képet, amelyet a cégtől kilépve minden bizonnyal látott. Pinky azonban egyebet sejt, és nyomozni kezd…

Lehet, hogy a tizedik „Kindle megyei regény” az utolsó, amelyben Sandy Stern szerepel (vagy főszerepet kap), de reméljük, hogy Turow egy következő könyvében ismét a már ismerős városba kalauzol. Az egykor ügyvédként praktizáló író igazi univerzumot épített a kitalált Kindle megye köré. Eddigi tizenkét regényéből tíz játszódik ebben a fiktív középnyugati amerikai városban, és nemcsak a helyszínek (a bíróság épülete, a belváros, a lakónegyedek, egy-egy étterem) lehetnek ismerősek az olvasónak, hanem a szereplők is. Sandy Stern is szerepel néhány korábbi Kindle-regényben (Turow második regényének, a The Burden of Proof-nak ő a főszereplője, máshol csak futó epizódszerep jut neki, megint máshol mellékszereplő – az Ártatlanságra ítélve címűben ő Rusty Sabich védőügyvédje), és a Neucriss ügyvédi iroda is ismerős lehet azoknak, akik olvastak már a szerzőtől. Ezek az állandó szereplők biztos pontként szolgálnak, egyszersmind lehetőséget teremtenek neki, hogy a karaktereinek mélységet adjon. Turow biztos kézzel gyúrja össze a regény alakjait. Az olyanoknak, mint Sandy Stern, mélyen gyökerező történetük van, a szerzőnek van miből meríteni, amikor a karakter történetével foglalkozik, és ezt akkor is érezni, ha valaki most olvas tőle először regényt.

Turow mesterien bánik a szavakkal, ezt már korábban is tapasztaltam, és nagyon jó emberismerő. Noha Az utolsó tárgyalás messze nem a legerősebb regénye, azok a részek, amelyekben az emberi tényező a döntő, előreviszik a sztorit. Nagyon hihetően ábrázolja azokat a folyamatokat, amelyek a bosszú, egy másik iránt táplált gyengéd érzelmek vagy a féltékenység talaján csíráznak, és sorsokról döntenek, de mindvégig vigyáz arra, hogy ezeket megfelelően adagolja, így az olvasó egészen a végéig sötétben tapogatózik az igazságot illetően. Nem árulok el nagy dolgot, ha azt mondom, hogy a gyógyszer miatt elhunyt páciensek nem egy tervezési hiba áldozatai.

Hiányoltam viszont a regényből azt a feszültséget, amelyet a szerző első regénye, az Ártatlanságra ítélve olvasása kapcsán megtapasztaltam, és ugyanúgy hiányzott az a finom, intelligens történetszövés is. Így Az utolsó tárgyalás kicsit olyan volt, mintha Turow méltósággal szerette volna nyugdíjba vonultatni egyik kedvenc karakterét, s ezt egy kissé unalmas, gyógyszeripari per közepette tette, mert a kilencvenhez közelítő ügyvéd szíve egy kőkemény gyilkossági perrel járó, az utolsó cseppig tartó tárgyalótermi összecsapást már nem bírt volna el.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com

2021.05.09