2019 nyarán a hazai sajtóban is megjelent Julia Le Duc újságíró felkavaró fotója, amelyen egy férfi és egy gyermek fekszik élettelenül a Rio Grande folyó partjainál. Óscar Alberto Martínez Ramírez és 23 hónapos kislánya, Valeria akkor veszítették életüket, mikor át akartak kelni a folyón, hogy Mexikóból Amerikába jussanak. A kép azonban nemcsak az ő tragédiájukat rögzíti, hanem arra is rámutat, milyen veszélyes út áll a dél-amerikai bevándorlók előtt, akik a szebb jövő reményében még az életüket is kockára teszik, és olykor – meglehetősen gyakran – el sem jutnak Amerikáig. Pontosan erről beszél Fernanda Valadez is, aki felhívja a figyelmet arra: ha a természet nem fordul a menekültek ellen, akkor ott vannak a határon a könyörtelen, brutálisan erőszakos milíciák.

A mai Guanajuatóban élő Magdalena és a szomszédja, Chuya egy hivatalban ülnek. A fiaik két hónappal ezelőtt indultak el Amerika felé, azóta egyikükről sincs hír. „Őszintén szólva nem sok mindent tehetünk. (…) Nincs kinyomozható bűntény” – mondja nekik a férfi az íróasztal túlfeléről, majd eléjük tesznek egy mappát, benne az elmúlt két hónapban talált azonosítatlan holttestek képeivel. Chuya az egyiken felismeri a fiát, Magdalena viszont egyetlen képet sem talál kiskorú gyermekéről, Jesúsról, ezért hát úgy dönt, útra kel a határ felé, hogy megkeresse. Ezen az úton, ezen a félelmetes odüsszeián tartunk vele, s ahogy egyre inkább magunkra vesszük az ő nézőpontját, egyre jobban érezzük a kirekesztettséget, a kiszolgáltatottságot és a rémisztő kilátástalanságot, vagyis valamelyest képet kapunk arról, mit érezhet az, aki mindent hátrahagyva elindul egy másik ország irányába.

Ám Magdalena csak egy ideig „utazik” egyedül, Mexikó elhagyatott határvidékein járva ugyanis összetalálkozik az Egyesült Államokból kitoloncolt Miguellel, aki éppen hazafelé tart az édesanyjához. A fiatal férfi és a középkorú nő sorsa szorosan összefonódik, és magába fonja mindazokét, akik csupán csak egy számot jelentenek a statisztikában.

Fernanda Valadez filmje a valós tragédiák, a kőkemény valóság lenyomata, és sokszor rendkívül nyomasztó, ugyanakkor egyáltalán nem túlcsorduló. Sokkal inkább visszafogott. Ez a visszafogottság a legjobban Mercedes Hernández játékában fedezhető fel, aki végtelen természetességgel kelti életre Magdalénát, és egyúttal emberi arcot kölcsönöz a már említett statisztikának. Szinte egyértelműen kijelenthetjük, hogy ő viszi a hátán a filmet, s kicsit mintha minden hozzá: az ő természetességéhez, hitelességéhez és mértékletességéhez igazodna. Különösen igaz ez Claudia Becerril Bulos operatőri munkájára és Clarice Jensen zenéjére, amely csak elvétve töri meg a csontig hatoló csendet. A kamera gyakran mozdulatlan szemlélő, amely a maga természetességében és az ebből fakadó ridegségében ragadja meg a világot. A valós világot, amelyben amúgy – pláne súlyos tragédiák nyomán – könnyedén összecsúszik a materiális és a transzcendens. S amikor utóbbi betör a puritán valóságba, a képek zsigerileg hatnak, és a realista ábrázolásmódot mágikus realizmus váltja fel – amely bizonyosan van, akinek cseppet sem fog tetszeni.

Ahogyan az is bizonyos, hogy lesznek, akiket zavarni fog az elbeszélés rejtélyessége, amely kétségtelenül megnehezíti azon nézők dolgát, akik nincsenek tisztában a tényekkel. Tehát bátran mondhatjuk: a Nyom nélkül nem a nagyközönségnek szól. Nem didaktikusan beszélni, üzenetet megfogalmazni vagy tájékoztatni akar, hanem átéreztetni, milyen hátborzongató vihar előtti csend honol ott, ahonnan már csak néhány lépés az amerikai álom…

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Tóth-Bertók Eszter
Forrás: hetediksor.hu