50

Pataki Éva: Nagymama vesztegzár alatt

Könyvkritika

pataki-eva-nagymama-vesztegzar-alatt

Azt hiszem, mostanra már mindenkinek van saját karantén-története: kedves, mosolygásra késztető pillanatok, esetleg kínos, kellemetlen, nehezen megoldható kihívások, de sajnos tragédiák is kapcsolhatók ehhez az időszakhoz, amelyeket próbálunk megélni, átélni, túlélni.

Igazán hasznos tanácsot, általánosan érvényes „tutit” nem lehet megfogalmazni, hiszen mindenki más élethelyzetben, más fizikai, anyagi és érzelmi háttérből épít. Talán akinek szerencséje van egy támogató családi háttérrel és/vagy egy életképes mikroközösségben élni… a természethez (természetességhez) való visszatéréssel enyhíteni ezt az egzisztenciális és civilizációs sokkot… vagy van ereje a mindenhonnan áradó információ-dömpingből kiválogatni a pozitív üzeneteket…

És itt jön be a képbe Pataki Éva legújabb regénye, a Nagymama vesztegzár alatt. Mert ez egy pozitív példája a vírus és következményei megélésének. Nincsenek benne nagy veszteségek, tragédiák és nagy katarzisok sem: csak átlagos, mindenki által megélt szituációk, apró félelmek és mindennapi megoldandók. Nem ismervén sem az írónő munkásságát, sem a jelen regényt megelőző részeket (Nőből is megárt a nagymama – 2012, illetve …és megint nagymama – 2014), a cím volt, amely felkeltette az érdeklődésemet. Azon szerencsés családok közé tartozunk, akiknek van nagymama az életükben, és a nagymama-intézmény minden előnyét élvezhetjük. Azt pedig már nem is szerencseként, hanem áldásként élem meg, hogy édesanyám átesett a COVID-fertőzésen és felépült. Hét unoka (is) imádkozott érte. Adott volt tehát, hogy felkapom a fejem a cím olvastán.

A pletyka mint másokról való beszéd soha nem fog kiveszni az emberiség gyakorlatából, hiszen igazán jólesik elfelejtkezni néha a gondjainkról, akár annak árán is, hogy a mások gondjaival foglalkozunk. És az vesse az első követ, aki soha nem érezte ilyen szituációban jól magát. Ha létezik a „pozitív pletyka” paradoxona, akkor ez lehet az: olyan történeteket mesélni, mondani másokról, amelyek építenek, előre visznek, megerősítenek. És igenis jó volt olvasni Pataki Éva apró történeteit, párhuzamba helyezni a magam megéléseivel. Hogy egy helyre szorul a család, annak minden pozitív és negatív hozadékaival; hogy csak virtuálisan találkozhatunk rokonainkkal, barátainkkal; hogy a több hónapig tartó veszély- és sürgősségi helyzetek után olyan volt kimenni a boltba, mintha a Holdra utaztunk volna; hogy megdöbbentő volt az üres utca, kihalt város látványa. És figyelni, ahogy az életösztön győzedelmeskedik, ahogy a helyzethez alkalmazkodva óvatosan, tapogatózva újra beindul a mozgás. És bár sok minden kényszerleállást szenvedett, maga a létezés nem állt meg: a problémákat, kihívásokat meg kell oldani, legyen szó beteg gyerekről vagy állatról, munkahelyről (ha van, azért probléma, ha nincs, azért), kapcsolattartásról, nyugdíjba vonulásról vagy esküvőszervezésről.

Pataki Éva regényének nagy erénye a humor. Isteni áldás az olyan emberi természet, amely képes humorral kezelni a történéseket. De az is nagy segítség, ha utólag sikerül úgy feldolgozni az eseményeket, hogy meglátjuk a pozitívumokat, leszűrjük és megtartjuk az előre vivő pillanatokat, esetleg kinevetjük vagy ellegyintjük a bakikat. Az írónőnek nagyon sikerült ez a csendes „önmagán-nevetés”, a dolgok lényegének a derűs megfogalmazása, a túllépni segítő önirónia. Nőként sok apró dologban ismertem magamra, még akkor is, ha nem vagyok még nagymama: az (irracionálisnak tűnő) félelmek, az aggódás és túlaggódás, a vészhelyzetben megtalált erő és makacs kitartás, a gyerek-kutya-férj-munkahely mókuskerék, az én-idő fontosságának felismerése, és sorolhatnám még. De mégsem nevezném tipikusan női könyvnek Pataki Éva regényét, mert köszönhetően talán a visszatekintésnek, egy nyugodt retrospektív szűrőn való átengedésnek, nem lett érzelgős, szirupos. És köszönhető a mellékszereplőknek is: a kutyának, Macinak és a férjnek, Gyerekdokinak, nem mellesleg a gondolatban és emlékekben állandóan jelen levő Unokáknak.

Tematikailag tehát egy olyan időszakot dolgoz fel ez a könyv, amelyet kivétel nélkül mindannyian megéltünk, és ezáltal bele tudjuk élni, hozzá tudjuk tenni magunkat. Olyan nyelvezetet használ, amely választékos, ugyanakkor hétköznapian egyszerű, élőbeszédszerű. Szinte jön, hogy válaszoljon az ember egy saját hasonló sztorival, mintha csak az írónővel kávézna. És nemcsak „szinte”, hiszen akárhányszor felmerül az olvasóban egy-egy választörténet rossz vagy jó véggel, annyi terápiás helyzet, annyi felismerés, elengedés jöhet létre. És mindezeket megkoronázza a csendes, bölcs humor, az önirónia, ami türelemre, az igazán fontos dolgok megkeresésére int.

A könyv egy családi fotó leírásával zárul. Én pedig kedvenc fényképeim közé most már a könyvborítót is odahelyezem.

Ambrus Adél
Forrás: olvasoterem.com

2021.05.03