381

A Délvidék visszafoglalása

Ezen a napon történt: 1941. április 11. ‒ Horváth Gábor írása

szerbia-ujvidek-fortepan

A független és Önálló horvát állam megalakulásával Jugoszlávia megszűnt létezni és alkotó elemeire bomlott. […] Ezért még a mai napon parancsot adok katonáimnak, hogy a Délvidéken élő magyarságot az anarchia pusztításától megóvjuk. Katonáim akciója nem a szerb nép ellen irányul, amellyel nincs vitánk és amellyel a jövőben békében akarunk élni.” (Horthy Miklós parancsa, 1941. április 10.)

Az első világháborút követő trianoni csonkítás után a magyarok legkevésbé a szerbekre haragudtak, mivel azok legalább (a csehektől, románoktól és osztrákoktól eltérően) végig tisztán játszottak, és ténylegesen győztes hatalomnak voltak nevezhetők. Ettől függetlenül az odacsatolt területek etnikai összetétele megbotránkoztató volt. A Jugoszláviához kapcsolt terület lakosságának nagyjából egyharmada volt szerb, egyharmada német és egyharmada magyar, ráadásul utóbbinak egy tekintélyes tömbje kifejezetten az új országhatár mellett lakott, akiket egy kicsit is igazságos döntés Magyarországnál hagyott volna.

Ennek ellenére a Horthy-korszak kormányfői rendszerint törekedtek a Jugoszláviával való kapcsolatok normalizálására. 1926. augusztus 29-én, a mohácsi csata 400. évfordulóján maga a kormányzó jelentős gesztust tett déli szomszédunk felé, mikor beszédében megemlítette a magyar és szerb nép egykori közös küzdelmét az oszmánok ellen, és kifejezte reményét, hogy hamarosan visszatérhet a két nemzet közti régi barátság és megértés. Az ajánlatnak ekkor nem nagyon volt foganatja, de Németország 1938-tól kezdődő előretörése apránként felbomlasztotta a Magyarország ellen irányuló kisantantot. Csehszlovákia megszűnését követően előbb a románok, majd a jugoszlávok is a német orientációt választották, s így Magyarországgal is rendezniük kellett kapcsolataikat. Hitler a térség békéjében volt érdekelt, türelmet kért Magyarországtól a revíziós igényeit tekintve. Kétségtelen tény, hogy a Führer nem akart belefolyni a Balkán meglehetősen bonyolult és voltaképpen megoldhatatlan hatalmi és etnikai problémáiba, így a status quo-t igyekezett fenntartani. Érdeke mindössze az volt a térségben, hogy Romániából a kőolaj Németország irányába folyjon, s Nagy-Britanniának ne legyen hídfőállása a térségben. E tervekbe rúgott jókorát Mussolini 1940 október végén, mikor Görögország ellen intézett támadást Albánia irányából, amely akció ráadásul teljes kudarcba fulladt.

A britek természetesen kaptak az alkalmon, és 1941. március 7-én csapatokat kezdtek kirakni Görögországban a hellének megsegítésére, amelyeket Egyiptomból szállítottak át. Pillanatnyilag ez jó ideának tűnt, de mint Churchill ötleteinek jelentős része, katasztrófával járt. A szigetlakók megjelenése Hitlert arra kényszerítette, hogy beavatkozzon, emellett a britek meggyengítették észak-afrikai csapataikat, akiket Rommel így Líbia közepétől az egyiptomi határig szorított vissza. A britek emellett a Balkánon messze nem játszottak tisztességesen (pontosabban ők sem), s titkosszolgálati akciókat dolgoztak ki semleges államok ellen is – a Vaskapunál akarták elsüllyesztett uszályokkal megakadályozni a hajózást ‒, hogy tönkretegyék a német olajimportot Románia felől. Az nem érdekelte őket, hogy ezzel más államoknak is komoly károkat okoznak.

Teleki Pál magyar miniszterelnök ki akart maradni a világháborúból, célja az volt, hogy a háború után, mikor az új határok kérdése előjön, egy erős és bevethető hadsereg adjon támogatást majd a diplomáciának. A fegyveres semlegesség politikája azonban a nagyhatalmak között veszélyes játék volt, hiszen lehetőleg mindkét oldal rokonszenvét meg kellett tartani. Teleki azonban az 1940-es német előretörést követően már csak a Jugoszlávia felé való nyitásban bízhatott. Ez az egy kapu maradt szabadon: Lengyelországot megszállták a németek és szovjetek, Szlovákiában és Romániában szintén német csapatok állomásoztak, Ausztria pedig már évekkel korábban megszűnt létezni. Mindkét kormány rájött, hogy egymásra van utalva, így 1940. december 12-én Magyarország és Jugoszlávia „örök barátsági szerződést” kötött, amely konkrétumokat ugyan nem tartalmazott, de növelte az egymásba vetett bizalmat. Hitler egyébként örült ennek a kezdeményezésnek, mert akkor még abban bízott, hogy a Balkán így stabilabb hely lesz, s nem akadályozza a Szovjetunió elleni terveit. Jugoszlávia szintén felmérte a realitásokat, és Németország felé közeledett, március 26-án (már a németek Görögország elleni akciójának árnyékában) csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, elkötelezve magát Németország mellett. Azonban már másnap a jugoszláv hadsereg britekkel szimpatizáló tisztjei puccsot hajtottak végre, megbuktatva az azt aláíró kormányt. Hitler tajtékzott, és eldöntötte, hogy április elején nem csak Görögország helyzetét „rendezi”, hanem Jugoszláviáét is: eltörli a föld színéről.

Ennek keretében a magyar kormánynak felajánlotta, hogy vegyen részt Jugoszlávia megtámadásában, és csatolja vissza az 1920-ban elszakított magyar területeket (erről korábban már válogattam dokumentumokat). A magyar revíziós igényeket nehéz igazságtalannak tartani (és nem csak magyarként), sem történelmi, sem etnikai magyarázat nem volt arra, hogy miért kellene több százezer magyarnak Jugoszláviához tartoznia, akik a magyar határ mentén éltek. Ha az egész Délvidékre nézve esetleg lehet is, de a határ menti magyar tömbre nézve nehéz lenne ez ellen kifogást találni. Telekiben nem ez okozott törést, hanem a németek iránti túlzott elköteleződés és Nagy-Britannia értetlenkedése a magyar kormány megoldhatatlan helyzetével kapcsolatban. Már a második bécsi döntést követően le akart mondani – hiába volt nagy diplomáciai siker ‒, mert úgy érezte, túl nagy árat kell fizetni Észak-Erdélyért. Most ismét lehetőség volt a revízióra, de a Jugoszláviával nemrég kötött barátsági egyezmény erkölcsi dilemmákat vetett fel. Mikor Teleki tapogatózni kezdett, hogy a britek miként fogadnának egy magyar részvételt az invázióban, akkor utóbbiak jelezték, hogy hadüzenetként értelmeznék. Most a brit választól végleg eltört benne valami, és a magyar miniszterelnök április 3-ra virradó éjjel öngyilkos lett.

A magyar kormány végül úgy döntött, megvárja, amíg Jugoszlávia formálisan szétesik, és utána küldi csak támadásba a honvédséget. Miután Horvátország kilépett az államszövetségből, április 11-én a 3. magyar hadsereg csapatai átlépték a határt, és kisebb harcok árán 15-ére elérték Újvidéket. A hadművelet simán zajlott le, a jugoszláv hadsereg nem igazán védekezett a térségben, annak erejét a német támadás kötötte le. Így mindössze 467 fős vesztességgel (halott, sebesült) sikerült visszacsatolni a zömében magyarok lakta területet. Szerencsére etnikai vérengzés sem történt a művelet során, az 1942-es újvidéki razziáig nem esett komoly kihágás civil lakosság ellen.

A Délvidéki bevonulással Magyarországhoz visszakerült a Muraköz, a Baranyai háromszög és a Bácska. Ellenben a Bánátot német erők szállták meg, mivel a területet Románia is igényelte, s Hitler nem akart összeütközést a román és magyar csapatok között. Végül Nagy-Britannia sem üzent hadat Magyarországnak, „pusztán” a diplomáciai kapcsolatokat szakította meg hazánkkal, amely így még nem lett hadviselő fél. Ez sikernek volt nevezhető, de Szerbia német megszállásával az utolsó ablak is bezárult Magyarország számára, innentől kezdve minden irányból németek által megszállt területek és német/olasz bábállamok vették körbe hazánkat. A németek április során Jugoszlávia mellett Görögországot is elfoglalták, így Hitler nekiláthatott, hogy megkezdje a felkészülést a Szovjetunió megtámadására.

A címlapképen magyar honvédek állnak a felrobbantott újvidéki híd előtt, a folyó túlpartján a péterváradi erőd látható.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: rubicon 1, rubicon 2

A kép a Fortepan.hu gyűjteményéből származik, pontos lelőhelye itt található: FORTEPAN / Adományozó: Martin Djemil.

2021.04.11