258

Kérdezz-felelek egy fénnyel írt életről

Berente Erika és Szalai Zsolt beszélgetése egy új győri kötetről

szalai-zsolt-fennyel-irt-elet

Fénnyel írt élet – Skopáll József talbotípiái címmel jelent meg a közelmúltban a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum gyönyörű és egyben kivételesen izgalmas kötete. A képekkel gazdagon illusztrált kiadvány a Győrről és győriekről legelőször, sajátos technológiával (talbotípiával) készült fényképek sokaságát sorakoztatja fel. Az olvasó megismerkedhet a XIX. században élt győri polgárokkal, érdekességeket fedezhet fel az akkor készült városképeken. Mit tudunk a fotográfusról? Miképp őrződött meg mindez? Hogyan született meg a kötet? Hallgassuk meg erről a kiadvány szerzőjét, Szalai Zsoltot.

A győri lokálpatrióták a Patkó-gyűjteményről és a Vasilescu-gyűjteményről minden bizonnyal hallottak. De mit is kell tudnunk a Rómer Múzeum kevésbé ismert Skopáll-gyűjteményéről? Ki volt a névadó, Skopáll József? Milyen jellegű műtárgyakat takar a kollekció, és miképpen került az anyag a múzeum birtokába? Lezárt műtárgycsoportról beszélünk, vagy adott esetben gyarapítják-e?

A gyűjtemény nagyobb része a bencés régiségtárból került a múzeumba, azonban a fotótörténet iránt érdeklődők csak 1979-ben szerezhettek róla tudomást, amikor néhány fotográfia szerepelt A fényképezés kezdetei című székesfehérvári kiállításon. Azóta egy-egy kiadványban, illetve időszaki kiállításon láthatta őket a közönség, de a teljes gyűjtemény publikálása eddig váratott magára, hiszen Skopáll Józsefről meglehetősen keveset tudtunk. Skopáll 1814-ben született a Nyitrához tartozó Zoboron. A harmincas években jött Győrbe, előbb tűzijáték-előadásokat tartott a Rába melletti Práter területén, illetve Bécsben és Pozsonyban is, majd 1848-ban nyitotta meg a fényképészeti műtermét. A gyűjtemény közel háromszáz darab talbotípiából áll, ebbe nem tartoznak bele az általa készített vizitkártyák, kabinetképek. A gyűjtemény nem zárt, de meglehetősen csekély a valószínűsége, hogy felbukkannának tőle származó talbotípiák, hiszen nagyon sérülékeny műtárgyakról beszélünk. Skopáll albumintechnikával készült fényképeivel más a helyzet, ezekből könnyebb fellelni egyet-egyet hagyatékokban, aukciókon.

szalai-zsolt-fennyel-irt-elet

Milyen helyet foglal el a fotográfia történetében a talbotípia? Mellékvágánya volt-e a fejlődésnek, vagy komoly jelentősége lett ennek a technológiának? Milyen jellegű felvételek készülhettek ezzel az eljárással?

Az 1839-ben bemutatott talbotípia volt az első negatív-pozitív eljáráson alapuló képrögzítési technika, amely a fémlemezre készült dagerrotípiával ellentétben papírra készült és sokszorosítható is volt. Így a digitális fényképezés megjelenéséig a legtöbb fotográfiai eljárás őse. Az ezüstkloriddal érzékenyített sópapírra készült képeknek nincs kötőanyaguk, emiatt sérülékenyek, az elkészítésük is hosszú időt vett igénybe. Az 1850-es évek végéig használták. Főként portrék, néhány alakot ábrázoló csoportképek készültek, de városképek is születtek már a fotográfia születésekor. Alkalmaztak olyan kidolgozási, fotómanipulálási eljárásokat, amelyek korunk digitális képszerkesztési gyakorlatából is ismerősek lehetnek, így a retusálás, az utólagos színezés, hátterezés, vagy akár a montázsolás.

Mi lehetett a „fényírás” szerepe a reformkori Győrben? Státuszszimbólumnak, úri passziónak számított? Esetleg szélesebb néprétegek számára is elérhető volt, vagy számukra csupán látványosság maradt?

A tűzijáték-előadások népszerűsége a színházi előadásokéval vetekedett, és a korabeli híradások alapján jövedelmező is lehetett, rendszeresen beszámoltak róluk a sajtóban is. Egy 1844-es tűzijáték alkalmával Skopáll a magyar címert jelenítette meg, ami nagy tetszést aratott a reformkori Győrben. A fényképezés újdonságnak számított, de a negyvenes években még kevés állandó műterem létezett, a fotográfusok vándorfényképészként működtek. Egy-két hétre rendezkedtek be, aztán újabb megrendelők reményében mentek a következő városba. A fotográfia a polgárság széles rétege számára tette elérhetővé a képmás készíttetését, birtoklását, hiszen a festményeknél jóval olcsóbb volt. Skopáll képein többféle rendű, rangú ember tűnik fel, így széles tablója maradhatott fent az akkori társadalomnak.

romer-muzeum-ismeretlen-no-portreja

Hogyan és hol sajátíthatta el Skopáll József a fotográfia mesterségét? Mekkora lehetett a konkurenciája?

Hivatalos képzés nem létezett, egymástól tanultak a fotográfusok, akik aztán önmaguk is kísérleteztek új eljárásokkal. Bubenik János pozsonyi fényképész az 1847-es győri Hazánkban megjelent hirdetésében olvasható, hogy három nap alatt megtanítja az érdeklődőknek a mesterséget. Skopáll akár tőle is tanulhatta, de Bécsben vagy Pozsonyban is, amikor pirotechnikusként dolgozott. Győrben ő nyitott először állandó műhelyt, bár Limbeck József győri üveges 1847-ben próbálkozott a dagerrotípia készítéssel, tőle azonban nem maradt fent fotográfia. Mayrhofer József kanonok nem volt hivatásos fényképész, így ő sem jelentett konkurenciát Skopállnak. A második állandó műhelyt a Budapestről érkező Molnár és Brodszky fényképészet nyitotta 1862-ben, és csak a 70-es évektől nőtt meg jelentősebben a városban dolgozó fotográfusok száma.

Milyen lehetett a megbecsültsége a városlakók körében? Iparosnak, kereskedőnek, művésznek, mutatványosnak, vagy mi egyébnek tarthatták? És mit jelent a mai kutatónak Skopáll életműve? Egyszerű ritkaság egy-egy felvétel, vagy komolyabb forrásértékkel bíró vizuális dokumentum?

A művészi és technikai felkészültségét egyaránt megbecsülték. Az anyakönyvekben eleinte mint gépészt, szerszámkészítőt említik, de később fényképészként vált ismertté. Az újságok írtak a kiállításairól, hírt adtak, ha elhagyta a várost, sőt munkáit olyan színvonalasnak tartották, egy vándorfényképész megjelenésekor azt írták, hogy nem jósolnak neki sok jövőt Skopáll mellett. Skopáll életműve – beleértve a pirotechnikusi tevékenységét, az 1848/49-es szabadságharcban betöltött szerepét – igazán különleges, ezért is lett Fénnyel írt élet a katalógus címe. Amellett, hogy a talbotípiák, különösen ilyen nagy számban igazi ritkaságok, technikatörténeti kuriózumok, fontos források is, hiszen a 19. század közepéről tudósítanak. Az egykori Tűztoronyból fotózott képek olyannak mutatják meg a várost, ahogy a korábbi ábrázolásokon soha nem volt még látható, a Győrben akkor élt emberek arcát, öltözetét pedig néhány festményen kívül csak az ő fotóiról ismerjük. Bár a legtöbbjüket nem sikerült azonosítani, talán a publikálásuk révén felbukkannak információk, amelyek segítségével megfejthetjük kilétüket. Akár a mai győriek családi fotóalbumában is lapulhatnak olyan fényképek, amelyek ükapáikat, ükanyáikat ábrázolják. Nem feltétlenül talbotípiák, de egy 10-20 évvel később készült fotóról is felismerhetőek lehetnek az 1850-es évek elején készült fotográfiákon szereplő személyek.

romer-muzeum-fiatal-ferfiak-csoportkepe

Talán nem esünk túlzásokba, ha azt állítjuk, Skopáll József egyike volt a legelső győri fotóriportereknek. A beszélgetésre készülve olvastam egy 1870. november 20-án íródott cikket, amelyben hírt adnak arról, hogy november 17-én Ménfőn a Győr-Graz „vaspálya” próbamenetének vendégeit akarta lefotografálni. Munka közben azonban rosszul lett, és meghalt. Fennmaradt vajon ez a felvétel?

A felvétel sajnos nem maradt fenn, de az is lehet, hogy el sem készült. Csak találgathatunk, de az bizonyos, hogy a kamerába helyezett lemezt a helyszínen nem tudta előhívni, és bár felesége átvette tőle a műhelyt, eddig sehol nem olvastam arról, hogy ez a fotó elkészült volna. Amúgy Skopálltól leginkább műtermi felvételek maradtak ránk, szabadtéri, társasági eseményről készült felvételt nem ismerünk.

Mire számítson az érdeklődő, aki kézbe veszi a kötetet? Egyszerű katalógusra? Vaskos monográfiára? Milyen terjedelmű egyáltalán a kiadvány?

A kötet a múzeumban őrzött talbotípiákról készült katalógus, amelyhez született egy Skopáll József tevékenységéről, életútjáról szóló bevezető tanulmány. A kötethez dr. Dézsi Csaba András polgármester úr írt előszót. A mintegy háromszáz fotót tartalmazó, A/4-es méretű kiadvány 112 oldalas. Minden fotót sajnos nem tudtunk eredeti méretben közölni, de több talbotípia is teljes oldalon szerepel. Külön érdekesség, hogy a gyűjtemény negatívjait, azok digitálisan pozitívba fordított képét és a Skopáll által készített pozitív kópiákat egymás mellett közöljük, ezzel is szemléltetve a fénykép készülésének fázisait és a korabeli fotográfusi technikák (pl. retusálás, színezés, kézzel rajzolt háttér) alkalmazását.

romer-muzeum-ismeretlen-nok-portreja

Ejtsünk szót magáról a kutatómunkáról is. Mennyi időbe telt az anyaggyűjtés és a szerkesztés? Milyen élmény volt ezzel a magyar fotográfia történetében is jegyzett kollekcióval foglalkozni? Volt-e valami egészen váratlan vagy különleges hozadéka a kutatásnak? Napfényre került-e valami olyan adalék, információ, ami korábban nem volt ismert?

Amikor 2014-ben a múzeumba kerültem, részint ennek a gyűjteménynek a digitalizálása volt az első feladatom. Nagyon óvatosan mertem csak a fotográfiákhoz nyúlni, és lehetőleg úgy digitalizálni, hogy a későbbiekben már ne kelljen újraszkennelni őket. Mivel Skopállról elég kevés és sokszor bizonytalan források álltak rendelkezésre, ezért tovább kutatások is szükségesek voltak. A korabeli sajtóból és online adatbázisokból több új információt sikerült gyűjtenem, köztük a születési anyakönyvében megtaláltam a születési helyét és pontos idejét. Számomra a pirotechnikusi tevékenységének a kutatása, leginkább egy tűzijátékáról írt német nyelvű tudósítás (ami fordításban olvasható a könyvben) volt a legizgalmasabb. Az általa tervezett nagyítógép, az ún. Skopáll-készülék működésének leírása sem volt széles körben ismert, amely ráadásul a magyar fotótörténet kezdeteinek másik jeles alakjától, Petzval Józseftől származik. A legváratlanabb viszont Mayrhofer József fotográfiáinak megjelenése volt, hiszen kiderült, hogy abban az időben más is készített fényképeket a városban, ráadásul néhány talbotípia esetében a szerzőség is problémássá vált, mert a Skopállnak tulajdonított gyűjteményben is találtam Mayrhofer által jelzett fotót. Mayrhofer használta Skopáll műtermét, vagy többször is készíttetett magáról felvételt, mindenesetre ismerték egymást. Amikor 2019-ben megrendeztük a Műteremben a város című kiállítást, akkor a két győri fotográfus életművét egyszerre mutattuk be a talbotípia feltalálásának 170. évfordulóján, hiszen mindkét gyűjtemény különlegesen értékes darabja a magyar fotótörténetnek. Ráadásul egy fotográfustól származó ilyen nagyszámú talbotípia csak Angliában vagy Franciaországban ismert.

Lezárt műtárgycsoportról beszélünk, vagy számíthatunk-e arra, hogy a későbbiekben még gyarapodni fog az anyag? Ad-e még további munkát a kutatónak Skopáll József életműve?

Örülnék, ha előkerülnének még Skopáll talbotípiák, de a fotók sérülékenysége és az eltelt több mint másfél évszázad miatt kevés az esély, hogy egy padláson valaki ilyenre bukkan, ugyanakkor családi fotóalbumokban, gyűjtőknél talán akadhat még néhány. Vizitkártyákkal, egyéb műtermi felvételekkel reálisan még bővülhet a Skopáll-gyűjtemény, ezekből már most is több található a múzeumban, de a jelen kiadványba csak a talbotípiák kerültek be. További kutatások még bizonyosan várnak rám, hiszen az életrajz hiányzó részletei, vagy a még nem azonosított portrék számos érdekességet rejthetnek.

A katalógus a Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum kiadásában jelent meg, a járványhelyzet miatt egyelőre csak megrendelésre kapható.

Berente Erika
Címlapfotó: Óbert Klára

A 3. képen Skopáll József portréja látható (1850 körül, sópapír, 158×125 mm), Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, helytörténeti gyűjtemény, leltári szám: XJM.F.6834.; a 4. képen Ismeretlen nő portréja látható (1851. VIII. 6,, talbotípia pozitív, 212×161 mm), Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, helytörténeti gyűjtemény, leltári szám: XJM.F.6953.; az 5. képen Fiatal férfiak csoportképe látható (1850 körül, sópapír, 117×195 mm), Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, helytörténeti gyűjtemény, leltári szám: XJM.F.6906.; a 6. képen Ismeretlen nők portréja látható (1850 körül, színezett talbotípia, 160×117 mm), Rómer Flóris Művészeti és Történeti Múzeum, helytörténeti gyűjtemény, leltári szám: XJM.F.6909. (mind engedéllyel)

2021.04.08