Idehaza nagyon népszerűek Kolodko Mihály miniszobrai, amelyek mindig felvillantják a szobrász sajátságos humorát. Ki ne ismerné a Főkukac, a Kockásfülű nyúl, Mekk mester vagy a többi népszerű mesehős közkedvelt mini figuráját Budapest egy-egy gyakran látogatott pontján? De a művész komolyabb témákhoz is humorral nyúlt. Például Liszt Ferenc születésének 200. évfordulójára készítette el a zeneszerző miniszobrát, amely a róla elnevezett (2011-től) Ferihegyi repülőtér bejáratához közel, egy viszonylag magas posztamensen látható. Kicsit vicces, ahogyan a nagy muzsikus bőröndjein üldögélve várakozik. Várakozik és ábrándozik, álmodozik a gyorsaságról, hiszen az ő korában nagyon nehézkes volt a közlekedés. Ezt maga is megtapasztalta, mert rengeteget utazott hangverseny körútjai kapcsán. A repülőgépet ekkor még hírből sem ismerték, ezért különösen mókás a lábánál látható, kottapapírból hajtogatott papírrepülő, amely szimbolizálhatja az álmokat, vagy akár a zene határokat átívelő örök hatalmát is. A komoly tartalomhoz illő poénok miatt a mosoly tehát megengedett.

A közeli Pozsonyban is számos meghökkentő, derűt fakasztó alkotás „hever az utcán”. A leghíresebb talán „a kíváncsiskodó Čumil”. A történelmi belváros egy utcasarkán a csatornából előbukkanó, fülig érő szájú bronz figurának ezt a nevet adta a köznép (a „čumieť” ige jelentése bámészkodni, bámulni). Készítője, Viktor Hulík szlovák művész 1997-ben alkotta ezt a vidám, anonim alakot, egy egyszerű kíváncsiskodó csatornamunkást. 2003-ban került a mostani helyére. Meghökkenti az arra járókat, hiszen onnan nézelődik, ahonnan egyáltalán nem számítunk rá. Elhelyezésekor a Man at work, azaz a Dolgozó ember címet kapta, a városi mendemonda szerint azonban Čumil valójában inkább a hölgyek szoknyája alá szeret belesni. Ez az irónia pedig remek bizonyíték szomszédaink kiváló humorérzékére. A szoborról azt is híresztelik, hogy bojtos sapkájának megérintése szerencsét hoz.

Maradjunk még Pozsonyban! Szintén a történelmi óváros turisták által sokat fotózott szobra Schöne Náci, aki elegáns öltözékével, frakkjával, fehér kesztyűjével, hatalmas cilinderével kedélyesen somolyog. Az arra járó a mosolyra mosollyal válaszol. Azt már kevesen tudják, hogy Čumillal ellentétben Schöne Náci valóságos személy volt, a szomorú sorsú Lamár Ignác, aki, miután szerelmi bánattól megbolondult, a pozsonyi utcák jellegzetes szereplője lett, számára ez jelentette a színpadot. Juraj Meliš 1997-ben leleplezett szobra a talpig úriember bohókás figurájának állít emléket, aki mindig vidám kedvességgel köszöntötte az utca emberét. Az igazsághoz még az is hozzátartozik, hogy Lamár Ignác a Beneš-dekrétumok következményeként, kitelepítés után gyűjtőtáborba került, később kiengedték, Pozsonyban maradhatott. Életének utolsó két évtizedét egy pozsonyi nyugdíjasotthonban élte le, tuberkulózisban hunyt el. A szomorú történet ellenére Schöne Náci képes szinte észrevétlenül jókedvet csempészni a szívünkbe újra és újra.

Meghökkentő, tréfás szabadtéri szobrokat illetően a hollandok is nagyon kreatívok. Az amszterdami operaháznak és a városházának otthont adó épület előcsarnokában például egy bronz hegedűművész (The Violinist, 1991) hangszerén játszva egyenesen a márványpadlóból tör fel. Milyen „üzenet” rejlik az alkotás mögött? Csak találgatni lehet. Köztéren látható „társa” (Blauwe violist, 1982) egy hegedűtokkal a kezében talán épp a villamosra siet, az arra járóknak kalapot emel. Egészen hétköznapinak tűnik, habár az alak fej nélküli. Mi lehet ez? Valami vicc? Egy áprilisi tréfa? Nos, erre nem igazán tudja senki a választ. Az alkotások az éj leple alatt kerültek helyükre, a mester anonim, így mindenki csak találgat. És ez már így megy vagy harminc éve, a város vezetőit ugyanis titoktartási eskü kötelezi. A Névtelen Szobrász, vagy ahogy a hollandok nevezik, De Onbekende Beeldhouwer pedig még legalább hat alkalommal hagyta „kézjegyét” a köztereken hasonlóan meghökkentő, kissé vicces stílusban.

A belgák talán legviccesebb szobra, De Vaartkapoen (1985) Brüsszelben található. Az alkotó, Tom Frantzen egy jelenetet ábrázol: egy a csatornából előbújó fickó („csatornapatkány”) bokán ragad, elgáncsol egy rendőrt. Ha nevetni akarunk, tegyük félre erkölcsi előítéleteinket. Gondoljuk meg, hiszen ez egy burleszkbe illő jelenet, egy torz, kiélezett helyzetkomikum! Ilyesmit például a Chaplin-filmekben láthat az ember. Brüsszel egyébként bővelkedik még hasonlóan mókás szobrokban.

Párizs egyik legérdekesebb szobra a Passe-Muraille, vagyis a falon át közlekedő úriember. Aki nem ismeri a történetét, annak valóban viccnek tűnhet a Montmartre festői környezetébe helyezett alkotás, amely 1989 ót lepi meg a járókelőket. A szobrot Jean Marais színész, író és szobrász tervezte és gyártotta, valójában tisztelgés Marcel Aymé népszerű francia író előtt, aki innen nem messze található otthonában halt meg. A falból kibújó ember Aymé egyik legismertebb novelláját (Passe-Muraille, 1943) idézi meg. Főhőse Dutilleul, egy irodai dolgozó, aki egy napon rendkívüli képességet fedez fel magában: át tud lépni a falakon! Ki is használja különlegességét, míg egyszer aztán elveszítve azt egy falban ragad, nem messze montmartre-i otthonától. Fontos megemlíteni, hogy Marais a szoborhoz Aymé arcát adta, ezzel tisztelegve a Montmartre egyik legemblematikusabb írója előtt. Ugye így már nem is olyan vicces!?

Londonban, egészen pontosan az Edgware Road Station kijáratánál találkozhatunk az Ablaktisztító (The Window Cleaner, 1990) figurájával. A bronzszobor Allan Sly szobrászművész egyik legkorábbi nyilvános műalkotása. A létráját cipelő, bohókás testtartású munkás leginkább a környezetétől válik mulatságossá, ahogy az üvegezett irodaházak ablakait méricskéli. Fejét vakargatva bizonyára arra gondolhat, hogyan fogja kicsi létrájával megoldani feladatát. Vigyázat, eredeti fanyar angol humorral van dolgunk!

Utolsóként ugorjunk át a tengerentúlra, ahol egy nem mindennapi alkotás az eredeti szándéktól eltérően vált viccessé. 2014-ben Chicagóban leplezték le Seward Johnson szobrászművész Forever Marilyn című alkotását. A nyolcméteres, monumentális alkotás a színésznőt a Hétévi vágyakozás című Billy Wilder-filmből ismert pózában ábrázolja, ahogyan a szoknyáját magasba fújja a huzat, amikor a metró egyik szellőzőnyílása fölé áll. A turisták özönlenek, hogy láthassák, és fotózkodjanak a színészlegendával. A vicc az, hogy miután a festett acélszobornak épp csak a bokájáig érnek, leginkább csupán a szoknyája alá bújhatnak. És ezt nyilván nagyon sokan kifogásolják, de még többen tartják szórakoztatónak.

Már a középkorban is éltek tréfás kedvű mesterek, művészek, aki humoruk szép példáit a gótikus katedrálisok, templomok ormain vízköpők formájában hagyták ránk. Zárásként következzen néhány fotó, amely ezt bizonyítja. Van, akit idegesít, van, aki jól szórakozik rajtuk, akár csak mai társaikon. Hogy mennyire viccesek, ezt mindenki döntse el maga. Egy biztos, ezek a szobrok nem maradnak hatástalanok.

SzaSzi

Források: irodalom.lapunk.hu, de.wikipedia.org, vivreparis.fr, mult-kor.hu, kalandozomagyarok.cafeblog.hu

A képek a kozterkep.hu, a flickr.com, a Wikimedia Commons és a pixabay.com gyűjteményeiből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 9. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép; 14. kép; 15. kép; 16. kép; 17. kép; 18. kép; 19. kép; 20. kép; 21. kép; 22. kép.