73

A mindenható szekér


szenasszeker

A házépítéshez aztán a falazóanyag mellett még sok minden másra is szükség van, de talán a legfontosabb, hogy ezeket a dolgokat valahogyan az építkezés helyszínére el is kell juttatni. Erre (is) voltak jók a két világháború között, és utána is a szállításban „egyeduralkodó” szekerek.

De még az írás elején tisztáznunk kell, hogy a szekérnek négy kereke van, és elsősorban teherszállításra használják. A hasonló felépítésű, az újkorban már rugózással ellátott kocsik személyszállító járművek voltak. A térségünkben kevésbé divatos kordékra a két, nagyobb kerék a jellemző, no és az, hogy a két rúdja közé általában egy állat (ló, szamár, öszvér) volt befogva. A kerék és a belőle kialakuló szekér mint szállítóeszköz végigkísérte az emberiség történetét, tehát már az ősember is használt ilyen szerkezeteket. A fejlődés a két keréktől indulva jutott el a négyig, melyek közül az elsők aztán épp a fordulás miatt kisebbek voltak, mint a hátsók. A szekér fejlődésének nagyon fontos, meghatározó állomása volt az, amikor oldalirányban forgathatóvá tették az első tengelyen lévő kerekeket. Ezt a szerkezetet a néprajz pörgettyűnek nevezi, de a Nyugat-Dunántúlon inkább „nyelvesnek” hívták, éppen az alakjából kiindulva. Hogy megértsük, eme találmány előtt a rúdhoz kötött igavonó állatoknak az egész szekeret kellett fordítaniuk, ami, ha az jól meg volt terhelve, szinte lehetetlen feladatnak bizonyult, már csak a rúd törékeny volta miatt is.

rovidszeker

A rövidszekér (Déri Múzeum CC BY-NC-ND)

Az építőanyagok (és a széna kivételével minden más) szállításához a „rövidszekeret” használták, ennek raktere passzentos deszkából készült és zárt volt, akár homokot is lehetett rakodni bele. (A „hosszúszekér” leginkább a szárított takarmány, a széna fuvarozására szolgált, a rövidszekeret „szerelték át” úgy, hogy a „nyújtón”, tehát az első és a hátsó tengelyeket összefogó rúdon hátrébb csúsztatták és rögzítették a hátsó tengelyt, és az oldalakat tartó négy „lőcsre” felrakták a hosszú oldalt.) A szekerek alapanyaga valamely tartós, de nem nehéz fafajta volt, leginkább az akácot, a szilfát és a kőrist használták. S ahogy fejlődött a technika, úgy nőtt a szekér vasból, sokszor a helyi kovácsok által előállított alkatrészeinek a száma. Így végül egy-egy szekér már 100-120 különféle alkatrészből „állt össze”. Egy-egy ilyen, a két háború között gyártott szekér, ha megfelelően van tárolva, még manapság is hadra fogható lenne.

hosszuszeker

Ló vontatta hosszúszekér, trehány módon megrakva (Völgységi Múzeum CC BY-NC-ND)

A vontatásra Magyarországon leginkább a szarvasmarhákat, igáslovakat, ritkábban az ökröket és a bivalyokat használták. Utóbbiakat Krisztus előtt 3000 körül Indiában fogták először munkára, a Kárpát-medencében a 11. században van legkorábban írásos nyomuk. Mivel a tehénnél és a lónál is nagyobb az ereje, ezért a dimbes-dombos, sáros, nehezen járható vidékeken, Erdélyben, Zalában és Somogyban volt a legtöbb belőlük. (De ahogy azt Gion Nándortól is tudjuk, a téglagyárak nehéz munkáját is bivalyok segítették.) Az ökrök viszont sokkal elterjedtebbek voltak, ha bikaborjút ellett a tehén, akkor azt hozzáértő ember ivartalanította, s az állat felnövekedvén nagy erővel bírt, de tanítható, nyugodt, kezes maradt. Végül azt sem árt tudnunk, hogy a honfoglaló magyarok már forgó elejű szekerekkel keltek át a Kárpátok hágóin, s bár szekeret hazánkban egyre ritkábban látni, az Alföldön a mai napig meghatározó szállítóeszköz maradt.

Címlapkép: Szépen, szabályosan megrakott szénásszekér (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu

2021.03.26