Az amerikai polgárháború már teljes erővel dühöngött. Egy évvel Fort Sumter ostroma után százezrek küzdöttek a két oldalon, és olyan irtózatos összecsapásokban mérték össze erejüket a kékek és a szürkék, mint a Shiloh-i csata. Az északiak legfőbb problémája az volt, hogy meglévő katonai erőfölényüket miként tudják kiaknázni. A terep ugyanis, amely a két fővárost, Washingtont és Richmondot elválasztotta, nem igazán volt alkalmas erre. Az Appalache-hegységből eredő folyók – ilyen volt a Rappahannock Fredericksburgnál – sűrűn keresztezték a délre vezető utat, s így a déliek azok mentén, szinte 15-20 kilométerenként erős védőállásokat tudtak kiépíteni. Az északi fősereget jelentő Potomac hadsereg főparancsnoka 1861 novemberében a meglepően fiatal, alig 35 éves George B. McClellan lett. A csak „ifjú Napóleon”-nak becézett tábornok úgy döntött, nem célszerű egyenesen Richmond irányába támadni, hanem kihasználja tengeri fölényét, és hajókon történő átcsoportosítás után, a York és a James folyók alkotta félszigetről indít támadást az ellenség fővárosa ellen délkeletről. Ez lett az úgynevezett Félszigeti-hadjárat (Peninsula campaign). Tulajdonképpen zseniális ötlet volt, de minden a kivitelezésen múlott.

A katonák szerették az „ifjú Napóleont”, mert nagy energiákat fektetett abba, hogy a hadsereg megfelelő kiképzést és ellátmányt kapjon, emellett kiváló logisztikus volt. Szervezési képességek tekintetében a legkiválóbbak közé tartozott, és az északi államok hatalmas ipari kapacitása lehetővé tette, hogy a délieknél lényegesen jobb felszerelést biztosítson csapatainak. A problémák nála rendszerint hadászati szinten kezdődtek. Túlzottan óvatoskodott, nem volt meg benne az a rámenősség, amely mondjuk később Grantet jellemezte. Bizonytalankodott, amikor mennie kellett volna előre, és indokolatlanul aggályoskodott. Miután márciusban partra szállt a félszigeten, nagyon lassan haladt előre, és állandóan arról hallucinált, hogy a déliek vele szemben nagy túlerővel rendelkeznek, holott fordítva volt. Ennek következtében Lincolntól erősítéseket követelt, miközben az elnök meg Washington miatt aggódott. McClellan elképesztően bizonytalan volt, holott kezdetben szinte senki nem állt vele szemben, és komoly ellenállás nélkül közelíthette volna meg Richmondot, ám az így két hónapba került.

A délieknek minden erejüket össze kellett kaparniuk, hogy szembeszálljanak McClellan 100 ezer emberével, ám ez azt jelentette, hogy máshol csak nagyon kevés katonájuk maradt, akiknek így le kellett kötniük a velük szemben álló túlerőt. Ilyen lekötőerő parancsnoka volt „Stonewall” Jackson tábornok (a címlapképen), aki a Shenandoah folyó völgyében lévő déli csapatokat irányította. A mélyen vallásos Thomas Jonathan Jackson a „Stonewall”, azaz „kőfal” becenevet az első igazán jelentős polgárháborús csatánál, Bull Runnál kapta, mikor egy tábornok példaként mutatta hátráló embereinek a golyózáporban kőfalként álló társát. Azonban hamar kiderült, hogy Jackson nem pusztán egy a háború sok bátor parancsnoka közül, hanem azon kevesek egyike, aki kiváló stratéga is. Jackson feladata most az volt, hogy minél nagyobb erőket kössön le Washington látszólagos fenyegetésével anélkül, hogy kockáztatná seregecskéjét, és ne engedjen átcsoportosítani északi erőket McClellan seregéhez.

A hadjárat azzal indult, hogy a térségben lévő uniós hadvezér, Banks tábornok február végén északról benyomult a Shenandoah-folyó völgyébe, ellenőrzése alá vonta az onnan keletre, Washington felé vezető utat Front Royalnál, majd megállt. Jackson ekkor – hamis hírek hatására – előrenyomult ellene Kernstownig, ahol március 23-án kb. 4000 emberével beleszaladt egy kétszer akkora uniós haderőbe, melyet Banks alvezére, Nathan Kimball irányított (a felső képen). Az összecsapásban Jackson 700 embert veszített, míg Kimball 590-et. Kernstown volt a „Kőfal” egyetlen veresége katonai pályafutása során, de jelentősége nem igazán volt hosszú távon. A Shenandoah-völgyi hadjárat csak most kezdődött. Jackson nehéz helyzetbe került. Először hátrálva csalta maga után Banks seregét, miközben felégette maga mögött a hidakat, hogy lelassítsa azt, és időt nyerjen. Ezt az előnyt arra használta, hogy május 8-án McDowellnél győzelmet arasson az őt bekeríteni szándékozó uniós csoportosításon. A siker után ismét Banks ellen vonult északra, és Front Royalnál szétzúzta annak különítményét, majd Winchesternél Banks-et is elpáholta. Május végére ezzel a teljes völgy az ellenőrzése alá került, mire Lincoln az eredetileg Richmond ellen északról támadni szándékozó csapatokat vezényelte Jackson ellen, nagyban megkönnyítve a déli főváros védelmét McClellan ellen. Ezzel a déliek el is érték a völgyben hadműveleti céljukat, minden számba vehető uniós tartalékot ide irányított át Lincoln a fő harctér helyett. Jackson fel s alá masírozott katonáival a völgyben, egymás után, részenként verve meg május és június folyamán az őt körülvevő uniós seregtesteket, akik képtelenek voltak összehangoltan cselekedni, és jócskán felülbecsülték a velük szemben álló déliek létszámát. Csapataitól Jackson irgalmatlan menetteljesítményt követelt meg, el is nevezték hadtestét „gyalogló lovasságnak”.

Jackson júniusban 17 ezer emberével már 52 ezer uniós katonát tartott lekötve, miközben öt ütközetet nyert meg, és csak Kernstownnál veszített. Egyszerre akadályozta meg az uniós hadtestek egyesülését és azok Tennessee elleni hadjáratát, valamint azt, hogy McClellannek erősítéseket lehessen küldeni Washingtonból. Jackson még a hadjárat előtt megbízta a völgyet kiválóan ismerő Jedediah Hotchkiss-t, hogy készítsen neki egy térképet a térségről, amely nagyban segített a csapatmozgások során. Jackson óriási létszámhátránya ellenére szinte minden ütközetben helyi létszámfölényt alakított ki jó helyzetfelismerése és katonái menetteljesítménye miatt, ami egészen példátlan. Lincoln komolyan elkezdte félteni a fővárosát Stonewall aprócska seregtől. Jackson amellett, hogy nagy erőt kötött le, végül még oda is ért a Richmond falai alatt június végén megvívott döntő hétnapos csatába, ahol csapatai aztán komoly szerepet játszottak Lee tábornok győzelmében McClellan felett.

Jackson Shenandoah-völgyben elért sikerei igen jelentősek voltak. Kivédte, hogy az unió kihasználja létszámbeli fölényét, és lehetővé tette, hogy McClellan offenzíváját megállítsák a déli főváros határában, mert elegendő konföderációs katonát lehetett átcsoportosítani ehhez. Jackson fényes pályafutása egy évvel később, a chancellorsville-i csatában ért véget, mikor véletlenül saját emberi nyitottak tüzet rá, halálosan megsebesítve parancsnokukat. „Ellenfele” ‒ hiszen a völgyben tulajdonképpen nem vele állt szemben – sorsa sem akárhogy alakult. A rengeteg energiába és pénzbe kerülő Félszigeti-hadjárat kudarca McClellan pályafutását komolyan beárnyékolta. Lincoln elnök elveszítette a belé helyezett bizalmát. Hiába sikerült 1862. szeptember 17-én megakadályoznia, hogy Lee tábornok Marylandbe tegye át a háborút a véres antietam-i csatában, az elnök hamarosan leváltotta. McClellan aztán – bosszútól is vezérelve – politikai babérokra tört, és elindult Lincoln ellen az 1864-es elnökválasztáson, bár végül veszített. Jackson „Völgyi-hadjárata” az amerikai polgárháború talán legnagyszerűbb teljesítménye volt, amely az egyetemes hadtörténelemben is kiemelkedő a kis erőkkel való figyelemelterelés kategóriájában.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: John Keegan: Az amerikai polgárháború. Bp. Akadémia, 2012; Clayton & James Donnell: Shenandoah Valley 1862. Osprey, 2013

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.