Nincs még egy olyan testrészünk, mint a haj! Nem csak a jól ápoltság fokmérője, árulkodik fizikai-lelki mibenlétünkről, sőt a személyiségünkről is. Gondozásához, alakításához pedig nem kell más, csak egy jó fésű!

Használati tárgyaink közül talán a fésű változott legkevésbé a történelem folyamán, ennek ellenére története számos érdekességet tartogat. Mivel ez a tárgy az emberrel együtt fejlődött, minden korban és a világ minden táján megtalálni a nyomait. A legrégebbiek a neolit korból maradtak ránk, viszonylag kis számban és töredékesen, hiszen rendkívül sérülékeny eszközről van szó. Funkciója azóta semmit nem változott, ahogy Viski Károly etnográfus fogalmaz, a gereblyeszerű eszköz az emberi kéz ujjait utánozza, egy bármikor előkapható „riasztófegyver” az élősdik ellen. A természeti népek fából, bambuszból faragták változatos formában, de állatcsontokat is használtak (pl. a tűzföldiek delfin kirovátkázott állkapocs-csontját). A hajzat megzabolázásához kefeszerűséget is alkalmaztak: „A legszélesebb körben elterjedt eszköz a kemény fűből, fa- és bambuszszálakból készített lapos köteg, amelyet felső végén kézben tartható foglalatba szorítottak.” A bronzkorból díszes bronzfésűk maradtak ránk, jellemzően lovas motívumaik arra utalnak, hogy mind a saját, mind a lovak szőrzetének rendben tartására nagy gondot fordítottak. Használtak a maira emlékeztető hajkeféket is, csont vagy fa markolattal, a kefe rész disznó- vagy lósörtéből készült.

Őseink is tudták, hogy egy szépen formált frizura szó szerint az ember koronája lehet, ezért szimbolikus jelentéseket társítottak a hajhoz, a nő éke, természetes fátyola, jelképe lett. Már a történelem hajnalán a fésülködés több órán át tartó toalett része volt, sem fáradságot, sem anyagiakat nem sajnáltak rá a tehetősebbek. Külön fésülködő asztalka gazdagította a berendezésüket, amelyen a kencék mellett helyet kaptak a fésűk is. A sírkamrák feltárásai nyomán sokat tudunk az ókori egyiptomiak szépségápolásáról, akik vallási vagy higiéniai okokból gyakran borotválták a fejüket. A rövid haj, illetve a kopaszság nőknél és férfiaknál egyaránt hasznosnak bizonyult a nagy melegben, sőt a tetvek elleni harcban is. A szép hajviseletet azonban ők is kedvelték, ezért az előkelők körében általánosan parókát hordtak. Ezt ápolni kellett, fésűre tehát szükségük volt. Az orvosi papiruszok szép számmal kínálnak recepteket a különböző hajproblémákra is. Például kopaszság ellen az Ebers Papirusz a következőt javasolja: egy-egy rész oroszlán, víziló, krokodil, kandúr macska, kígyó és núbiai kőszáli kecske zsírja homogén masszaként elkeverve, majd a kopasz részeket ezzel bedörzsölve. Ugyanerre egy másik csodaszer többek között a vízilózsír és gazella trágya elegyét ajánlja. De van itt megoldás az őszülésre is: fekete borjú vére vagy teknőspáncél és gabgu-madár nyaka olajban megfőzve. Ha pedig ez nem használna, még mindig van megoldás: borókabogyó vagy egyéb növények főzetével kell befesteni a hajat.

A legtöbb népnél a haj levágása, megkurtítása felért az egyén más testrészének csonkításával. Ehelyett összekötéssel, fonással igyekeztek „megzabolázni”, hogy a munkavégzést ne akadályozza. Az egész magyar nyelvterületen jellemzően hosszú hajat hordtak a nők. Tájegységenként, falucsoportonként egy, két vagy három ágba fontak, különböző színű szalagokat illesztettek bele. Az asszonnyá válás külső jele a felkontyolás volt, amit a hagyományoknak megfelelően az idősebb nők végeztek egy mondókás szertartás keretében. A fésülködés heti esemény volt a szombati hajmosáskor, vagy vasárnap reggel a templomba menet előtt. Hétköznap csak az előhajat igazították meg. A lánynak az anyja, az asszonynak pedig az anyósa készítette el a frizuráját. Sok helyen a férfiak is hosszú hajat viseltek, a kócosodás megakadályozására varkocsba, gombra kötötték, fésűvel lefogták.

A fésű díszítő funkciója, ékszer jellege is velünk él az idő kezdete óta. Készítése valaha külön mesterségnek számított. Ki gondolná, hogy ez az egyszerű eszköz 25-30 munkafázison esett át? Mára már kivesztek az ausztrukkolás, kveccsolás, custráfolás, fálozás, fogvágás, kallézás, spiccelés, grundolás kifejezések, amelyek mind a fésűkészítés munkafolyamataihoz kapcsolódnak, s a régebbi házi- és kisipari használatból származnak. 1900 táján Magyarországon jól megéltek a szaru- és fafésű készítő mesterek, akik kontyfésűikkel képesek voltak az iparművészet magasságába emelkedni. Mindig figyeltek a változó igényekre, ha kellett, a kontyvas mintájára szaruból készítettek hasonlót. A műanyagok megjelenésével azonban a fésülködő eszközök olcsón és tömegesen a gyáripari futószalagokról kerültek ki, így e mesterség eltűnt, mint ahogy a fésűhöz kapcsolódó hiedelmek, babonák is.

A néphit néhol negatívan, néhol pozitívan viszonyul a fésűhöz. Például általánosan elterjedt volt a fésű asztalra helyezésének tilalma, fésülködni csak az ajtó mögött lehetett, a kihullott, kifésült hajat nem volt szabad elszórni, tűzbe dobták, vagy egész életükön át gyűjtötték, aztán a koporsóba került melléjük. „Pozitív megítélés szerint elriasztja a gonosz szellemeket, ezért viselték régen a várandós asszonyok a nyakukban. De használtak ördögűzésre, a fájós testrész gyógyítására. A babona szerint, aki kölcsönadja a fésűjét, kihullik a haja. Eláll a hajhullása annak, aki moslékba mártott fésűvel fésülködik. A fésülködés közben leejtett fésű egy közelgő csalódásnak az előjele. Az afgánoknál, ha földre esik egy fésű, vendég érkezik a házhoz. Az indonézeknél nem ajánlatos séta közben fésülködni, mert kellemetlen helyzetbe kerülhet az illető. Az álomfejtők szerint bosszúság fogja érni azt, aki álmában fésűt lát, ugyanezt jelenti az is, ha leesik a fésű.”

A hosszú évszázadok alatt a nők arra is rájöttek, hogy a haj és a hozzá kapcsolódó „szertartás” kitűnő alkalom a másik nembeliek figyelmének fölkeltésére. Ezt már az ókori görögök leányai, asszonyai is tudták, sőt még inkább a római hetérák, akik fésűk és hajtűk segítségével szépségüket hangsúlyozó frizurákat rendeltek fodrászaiknál. Nem véletlenül hordták mind a tükröt, mind a fésűt az övről lecsüngve. Az ő törekvéseik indíthatták el a hajviseletek divatját, amely kétezer év óta töretlenül „termeli” az újabb és újabb változatokat.

A fésülködés mozdulatai a művészeket is megihlette, de hogy pontosan kit mi fogott meg, ez már egy külön történet lehetne. Nem titok: a jó frizura jó közérzet, a jó közérzet pedig egy sikeres nap.

SzaSzi

Források:
Viski Károly: Díszítőművészet. Fésűsség. In: Czakó Elemér (sajtó alá rend.): A magyarság néprajza. 2. köt. Budapest, 1934, 296-298. p.)
ntf.hu
Dánielisz Endre: A szarutól a fésűig. Egy kisipar virágzása és elhalása (Békéscsaba, 2006)
mek.oszk.hu
Rosta Erzsébet – Rábai Attila: Hiedelmek, hagyományok, babonák a világ minden tájáról – p. 153-154.
pemete.blog.hu
Néprajzi Lexikon
en.wikipedia.org

A képek a Wikimedia Commons és a flickr.com gyűjteményeiből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 2. kép; 3. kép; 4. kép; 5. kép; 6. kép; 7. kép; 8. kép; 9. kép; 10. kép; 11. kép; 12. kép; 13. kép; 14. kép; 15. kép; 16. kép; 17. kép.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: A (papír)zsebkendő
2. rész: A rúzs
3. rész: Az összecsukható esernyő
4. rész: A zsebtükör
5. rész: A napszemüveg
6. rész: A rágógumi
7. rész: Az öngyújtó és a gyufa
8. rész: A zsebkés
9. rész: A kulcscsomó
10. rész: A mobiltelefon