1830 közepén a Teatro Carcano új vezetői Gaetano Donizetti mellett Vincenzo Bellinit is felkérték egy új opera megírására. Mindkettejük számára a neves Felice Romani készített librettót, továbbá a 19. század első felének talán két legtehetségesebb énekese, a szoprán Giuditta Pasta (1797-1865) és a tenor Giovanni Battista Rubini (1795-1854) is a rendelkezésükre állt. Donizetti készült el először, így Anna Bolena című operájával indult el a karneváli szezon 1830. december 26-án.

Romani és Bellini először Victor Hugo Hernani című drámája alapján akartak operát írni, ámde, a legenda szerint, az Anna Bolena óriási sikere miatt Bellini végül mégsem akart egy újabb történelmi operával versenyre kelni zeneszerző társával. Feltételezhetően inkább a cenzúra ellenvetései miatt tértek el eredeti tervüktől. Ezután Romani ajánlotta Az alvajáró témáját.

A komponálással Bellini 26 nap alatt készült el, ehhez a gyorsasághoz azonban az is hozzájárult, hogy a zeneszerző a korábban nem sok sikert arató Zaira című operájából is átvett részleteket, továbbá felhasználta az Hernanihoz már megírt dallamait is. Természetesen a két főszerepet, Amina és Elvino szólamát Pasta és Rubini rendkívüli képességeinek megfelelően írta meg. A harmadik főszereplőként, Rodolfo grófként a basszista Luciano Mariani lépett színpadra.

A premiert először 1831. február 20-ára tűzték ki, azonban végül el kellett tolni március 6-ára. Az alvajáró az ősbemutatón óriási sikert aratott, olyannyira, hogy a fogadtatás a zeneszerző életében az egyik legnagyobb diadalnak számít. Pasta és Rubini egyaránt csodálatosan énekelt. A premieren jelenlévő neves orosz zeneszerző, Mihail Glinka így fogalmazott: „A második felvonásban sírtak az énekesek, sőt az örömtől és az eksztázistól a közönség is velük együtt könnyezett, a karnevál vidám napjain a földszinten és a páholyokban ülő nézők is könnyeiket törölgették”. Az ősbemutatót követően Európa számos városában műsorra tűzték Az alvajárót, sőt még a tengerentúlon, New Yorkban is játszották.

Az alvajáró mind Bellini pályafutásában, mind a 19. századi operairodalom tekintetében mérföldkőnek számit, „részben stílusmegújító, részben a kortársak, elsősorban a Donizetti- és Rossini operákban szereplőktől eltérő új figurákat és ehhez igazodó zenei formavilágot teremtő volta folytán”. Továbbá „Amina alakja az ún. Rossini utáni bel canto stílus szoprán szerepeinek első képviselője: a szólamban kevesebb a virtuozitás, a mozgékonyság, némi melankolikus szín jellemzi, a hangtól azonban jóval több expresszivitást igényel.”

Az opera Amina áriájával zárul, érdekesség, hogy ennek kezdősorát a hangjegyekkel együtt Bellini koporsójába gravírozták.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában; wikipedia

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.