A 2019-ben megjelent első kötetet már részleteztük és szemléltük: egyrészt önmagában, aztán némileg (Marvel) képregényes univerzumán belül, és kulturális beágyazódásiban is, így most az alapokra már nem térünk ki. Ám várható volt, hogy abból majd visszamarad valami, méghozzá olyasmi, ami nem a szó szerinti sztorival és az ellenfél karakterével függ össze elsősorban, hanem Thor lelki meghasadásaival, önképeivel, a panteonban, azaz a Világfa Kilenc világában betöltött egyensúlyfenntartó szerepeivel és személyes mániáival. Az író, Jason Aaron tehetségét és lényeglátó érzékét dicséri, hogy képes ezt túltolt pszichologizálás nélkül továbbvinni, és beleszőni az új fővonalba is. Persze azért itt is akad shakespeare-i önmarcangolás és némi belső monológ, de ezek itt csak a kellő fűszerek és hitelesítő perjelek, szerencsére szórakoztatóan: klasszikus drámai és irodalmi felhangokkal dúsítják az amúgy kellőképpen pörgő és az első nagy megpróbáltatáshoz mérhető monumentális kalandot.

Ami, ha már itt tartunk, szintén kozmikus összecsapás, világokon át ível, és bár elsőre volt bennem némi fenntartás, hiszen hogyan lehetne felülmúlni a korábbit, amiben a teremtéstől indítottunk, és maguk az istenek is alig élték túl a mészárlást, de mégis, a történet most is erős felütéssel nyit, és kap aztán átérezhető súlypontokat. A három idősíkban (a korai vikingvilágban, a jelen időben és a távoli jövő alábukásában) létező Thor mindennapjainak szálát most is felvesszük egy füzetnyi terjedelemben (a különböző idősíkok természetének jellege miatt a három Thor már nem emlékszik egymásra), majd ezután sötét elfek lépnek színre, hogy kimenekítsék Helből elátkozott vezetőjüket, Malekith-et. Persze sejthetjük, hogy Malekith nem békét akar majd hozni a Kilenc Birodalomba, ám lelkének gonoszsága tényleg nem dajkamese, gyakorlatilag bárki és bármi feláldozható számára terveinek megvalósítása közben, beleértve híveit és segítőit is. A legérdekesebb az egészben, hogy Malekith valójában elemi, minden érzelmi sallangtól mentes pszichopatasága ellenére sem tűnik igazán bátornak, alig vállalja szemtől szembe gyilkosságainak és egyéb rémes tetteinek következményeit. Magasan képzett varázstudománya révén klasszikus intrikust játszva szívódik fel legtöbbször, amikor sarokba szorítják, hogy máshol újra felbukkanva folytassa mészárlásait, saját népe ellen is. Sőt, főleg rájuk haragszik engesztelhetetlenül, bosszúszomjának első számú célpontja maguk az elfek, akik nem becsülték őt eléggé vezetőjükként.

Amikor (a jelen idejű) Thor értesül az új fenyegetésről, habozás nélkül beszáll a buliba barátaival, és miután kiderül, hogy az erőviszonyok szélesebb harci tudást és nagyobb létszámot követelnek meg, Thor a különböző birodalmakhoz fordul segítségért, és szövetséget verbuvál: egy óriás, egy törpe, egy troll, egy fényelf és egy sötételf mágusnő lesz a tagja, és persze Thor személyében egy istenség. A feladat nagy, Malekith az ismert világok tán leghatalmasabb mágusa, és ahogy az előbb tisztáztuk, semmiféle morális gáttal nem bíró világgyilkos; a szövetséget pedig, tetézve a bajt, belső konfliktusok gyötrik. Ami persze nem furcsa, hiszen kivétel nélkül hatalmas erejű, szélsőséges temperamentumú és különböző indítékú lény alkotja. Elsődleges céljuk legalább közös: Malekith-nek vesznie kell, és ezt lehetőleg minél előbb végre is kell hajtani. Ennél többet nem mondhatok a sztoriról, de annyit ígérhetek, a végkifejlet ügyes csavarral zárul (és természetesen kiskapukat hagy a jövőbeli továbbgyűrűzéshez).

Ezzel még csak a kötet felénél járunk, itt jön egy füzetnyi terjedelmű külön sztori, amiben a múltbéli Thor küzd meg egy önfeledten és végeérhetetlenül bulizni szándékozó őssárkánnyal, majd a további hét füzetben egy új történetszál indul és zárul le (persze itt is maradnak elvarratlan dolgok, de a végtelenített szappanoperák szabályai ezt meg is követelik). Ebben a földön járunk elsősorban, és a nagyvállalatok minden más tényezőre érzéketlen profitszerzése és gazdasági/politikai hataloméhsége kerül fókuszpontba. A Roxxon nagyvállalat és annak (szintén pszichopata) vezetője igyekszik mindent bekebelezni, amit csak tud, és mivel a cél természetesen a világuralom, sőt ezt kiterjeszthetjük nyugodtan a földi kereteken túli egyéb létezési szintekre is, így (a jelenbéli) Thor itt is odaadóan veti bele magát az események sűrűjébe. A tét ennél is magasabb, mert közben látjuk, hogyan is gyűrűzik ez tovább az időben, ugyanis a jövőbeli, már nagyapakorú Thor a kihalt földet gyászolva reked meg saját érzelmi útvesztőiben (felbukkan három lányunokája is, ami felettébb öröm, az ő karaktereik humort is csempésznek az egyébként gyászos történések réseibe). Ám mi pont ettől az érzelmi hurokba kerüléstől járunk jól, ugyanis a felbukkanó világfalóval, Galactussal pont Gaia iránt érzett örök szerelme révén képes megküzdeni hősünk. Vállalva akár az aláhullást is, mert a lehetetlennek tűnő feladatok gyakran már csak a legnagyobb áldozatok meghozásával orvosolhatók. Ettől lesz Thor valódi hős: meghozza a szükséges áldozatokat, a jelenben és a jövőben is. Az egész sztorivonal fő erénye a két idősík összehangolása és egymásra rímeltetése: pont az időbevetettségtől elemelve válik igazán kozmikussá és fajsúlyossá, nem is a külsődleges tényezőktől – nemcsak a lineáris idő eseményei vezetnek eredményekre, hanem ami megoldódik a jövőben, a múltra is visszahat. Attól pedig, hogy a jelenben járunk, még ne ijedjünk meg, az egész sorozatra jellemző fantasy-jelleg itt is felerősödik a jól ismert nagyvállalat-kizsákmányolás-környezetszennyezés fókuszpont körül. Az utolsó fejezetben még kapunk bónuszként egy beékelődő Malekith eredettörténetet, ami karakterárnyalásként is fontos, és érthetőbbé teszi az indítékait is.

A teljes kötet szerzője Jason Aaron, és talán az eddigiekből is kiderült, hogy remekül ért a mesterségéhez, és a nagyobb vonalak bogozása és szálazása mellett az apróságokban is kiváló: a szerelmi civódások, humormorzsák, kiszólások és karakterjellemzések is erősségei. A 2019-es első kötet (majdnem) teljes egészében Esad Ribic rajzoló munkája volt, itt viszont csak a második felét, a Roxxonos szálat alkotta. Első blikkre kicsit tartottam is a többiek munkájától, elsősorban a nagy terek, az epikus beállítások és mozdulatok miatt, amikben Ribic kis túlzással utolérhetetlen a fantasy-jellegű grafika modern világában, de mint kiderült, nincs különösebb baj. Sőt talán semekkora, a kötet első felét kitevő Malekith-szál főleg Ron Garney munkája, és bár ő eggyel kevésbé gondolkozik tablószerűen, de remekül ért a történések sűrűjének ábrázolásában, azon kaptam magam, hogy talán még hosszabban is szemlélem a paneljeit és a mozgatott figurák beállításait, mint Ribic oldalait. A két rajzoló stílusa közt azért sok a hasonlóság, és az is hozzátesz a folytonossághoz, hogy mindkettejük rajzait a kiváló Ive Svorcina színezte. A felvezető történet rajzolója Nic Klein, a közbülső sárkányosé pedig Das Pastoras, előbbi stílusa klasszikus képregényes, erős figurakontúrokkal és érzelmi hangsúlyokkal, utóbbi pedig a klasszikus fantasy-festők világát idézi a digitális kor előttről.

A Thor: A mennydörgés istene 2. című kötet a Thor: God of Thunder sorozat 12-25. számait tartalmazza, és most is érdemes kiemelni a Fumax munkatársainak remek munkáját, amit a magyar kiadásba fektettek, öröm akár csak lapozgatni is ezt a vonzó kivitelezésű keménytáblás albumot.

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu