A magyar huszárok már a kápolnai csata másnapján, február 28-án komoly leckét adtak Mezőkövesdnél arról, hogy az ellenállás nem tört meg, ám a császári fővezér hangzatos győzelmi jelentést küldött Bécsbe. Bár a közismert „a lázadó csordákat szétvertem” szöveg nem szerepelt a jelentésben, a herceg kétségkívül erősen felnagyította a csatában elért eredményét. Tankönyveink zömében azt állítják, hogy e győzelem okán született március 4-én a Ferenc József császár által kiadott olmützi „oktrojált” alkotmány. Ma már azonban tudjuk – Hermann Róbert 2011-es Századokban megjelent tanulmányából teljesen világosan ‒, hogy a kettő között nincs ok-okozati összefüggés, az alkotmánytervezet kidolgozása korábbra tehető, s nyilvánvalóan nem az alatt a pár nap alatt készült, amely a győzelem hírének megérkezése és a kiadás között eltelt.

Bécsben már 1848 novembere óta zajlottak különböző tervezgetések Magyarország és a birodalom többi részének jövőjére nézve. Az elég világos volt mindenki számára, hogy az 1848 előtti helyzetet nem lehet visszaállítani, és egyfajta alkotmányt kell adni a birodalomnak. Az is biztos volt az udvar számára, hogy Magyarország büntetést érdemel a lázadásért, át kell szervezni, hogy soha többé ne fordulhasson a birodalom egysége ellen. Ám el kell ismerni azt is, hogy a magyarokra nézve Windischgrätz konzervatív, történelmi jogon alapuló felfogása még a legkedvezőbb volt a különféle variációk közül. A bécsi liberálisok és centralisták jóval nagyobb mértékben akarták átszervezni a királyságot, lehetőség szerint minél jobban betagolva a közös egységes birodalomba, korábbi viszonylagos önállóságát megszüntetve. Magyar konzervatívok is tettek javaslatokat, olyanok, akik nem értettek egyet Kossuthtal, ám ettől még jó hazafiak voltak, s most két malomkő között őrlődtek, hiszen a magyarságnak jót akartak, ám a birodalomtól nem kívántak elszakadni.

Decemberben már egyértelműen olyan osztrák javaslatok voltak asztalon, amelyek a Magyar Királyság nemzetiségi alapú felosztását vallották, ám Windischgrätz elvetette ezt, mondván, a magyar forradalmárok eddig is azt hirdették, hogy ki akarják irtani a magyarokat és fel akarják osztani országukat, s most ezt támasztaná alá egy ilyen elképzelés. Ráadásul szerinte például a szlovákoknak nincs nemzeti öntudatuk, és tény, hogy a tótok többsége a honvédseregben szolgált. Azt is kimondta egy levelében, hogy a 800 éves Magyarországot megsemmisíteni és egy újat létrehozni lehetetlen. Felületes történelmi ismeretekkel kicsit furcsa, de éppen a Magyarországot katonai erővel megszálló osztrák fővezér ódzkodott a magyarok túlzott megsértésétől és a történelmi Magyarország megsemmisítésétől... Az osztrák liberális kormány sokkal radikálisabb volt. Ez persze messze nem jelenti, hogy Windischgrätz magyarpárti lett volna, de konzervatív szemléletével ellentétben állt egy drasztikus módosítása a birodalomnak, és nem akarta túlságosan elidegeníteni a magyarokat attól. Mindenesetre minden terv azzal számolt, hogy Erdélyt, Horvátországot és a Vajdaságot leválasztják Magyarországról.

Ezekkel a bécsi tervezgetésekkel párhuzamosan a Kremsierben ülésező birodalmi gyűlés szintén alkotmány kidolgozásán munkálkodott. Itt március elejére egy viszonylag demokratikus és minden szempontból liberális javaslat készült el – nekünk, magyaroknak persze ettől még nem lett volna kedvező ‒, amely azonban sem az uralkodó, sem kormány számára nem volt elfogadható, mert túlságosan korlátozta volna a hatalmát. Ferenc József (a képen) ezután úgy döntött, hogy maga ad alkotmányt a birodalomnak, olyat, amely megfelel igényeinek, majd március 7-én fel is oszlatta a birodalmi gyűlést.

Ferenc József március 4-én Olmützben kiadott alkotmánya kimondta, hogy az osztrák császári birodalom egy és oszthatatlan alkotmányos monarchia, amely koronatartományokból áll. Magyarországról leválasztotta a Háromegy királyságot (Horvát- és Szlavónország, valamint Dalmácia), Erdélyt (a Partiummal), a zömében délszlávok által lakott Katonai határőrvidéket, s a Bácskából és Temesközből álló Szerb vajdaságot. Minden koronatartomány erős korlátok között maga intézhette volna belügyeit, de szinte minden fontosabb ügy a később létrehozandó közös birodalmi országgyűlésre tartozott volna. A császárt igen komoly jogkörök illették volna meg, s a végrehajtó hatalmat gyakorlatilag teljesen ő gyakorolta az elképzelés szerint. Ezek az uralkodói jogok és „közös ügyek” jóval szélesebb körűek voltak, mint amelyek később a kiegyezés során kompromisszumként megszülettek.

Kétségtelen tény, hogy az olmützi tervezet kimondta a birodalomban élő összes nemzet egyenjogúságát – a 48-as magyar állam az egyének egyenlőségét ismerte el, de politikailag csak a magyar nemzetet, amelybe minden polgár beletartozott nyelvtől függetlenül ‒, de ez igen csekély vigasz volt a császárt a magyarokkal szemben támogató szerbek és románok számára. Nem véletlen, hogy 1849 nyarán a románok – igaz, kissé későn, de – inkább megegyeztek a magyarokkal. Az alkotmányban emellett voltak modernizáló intézkedések, mint az esküdtszék bevezetése (ez ugyebár már a 12 pontban is szerepelt), ám mindenki számára kevésnek bizonyult a korabeli liberális légkörben.

Az olmützi alkotmány semmilyen szempontból nem volt sikeres ötlet. A magyarokat még jobban elidegenítette az uralkodótól, és válaszlépésként Kossuth keresztülvitte a tavaszi hadjárata sikereitől diadalittas fejjel – nem túl bölcsen – a függetlenségi nyilatkozatot és a trónfosztást. A birodalom szinte hadiállapotban volt, így kiadása után annak bevezetését azonnal elhalasztották a béke helyreállításának idejére, ezért aztán tulajdonképpen sohasem lépett érvénybe. A magyarság számára teljesen elfogadhatatlan volt az ország területi integritásának megsértése, és Deák vezetésével szilárd jogi alapon ellenálltak a birodalmi beolvasztás kísérletének. Ez végül oda vezetett, hogy Ferenc Józsefnek is be kellett látnia, a legjobb opció számára még mindig a Magyarországgal való kiegyezés, különben a birodalom nagyhatalmi helyzete tarthatatlanná lesz.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Hermann Róbert: Lázadó csordák – oktrojált alkotmány. In: Századok, 2011. 1117-1145.o.; rubicon.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.