A kompozíció előterében két összesimuló alakot látunk. A fiatalok tekintete egymásba kapcsolódik, az ifjú ajka csókra nyílik, a nő balja a vállán nyugszik. Kettősük alakja kiragyog a képből: a háttér elmosódott, sötét; barnás tónusát jobbra a rózsák vöröse és az alsó sarokban elhelyezett tömjéntartóból felfelé szálló füst rajzolata töri meg. A kép bal felső részén aranysárga színben derengő tájat látunk egy város felsejlő részleteivel. Az olajfestmény 85,5 x 63 centiméter nagyságú, hordozóanyaga vászon. Címe Varázslat, egy korábbi címváltozat szerint A varázsló kertje.

Nem mindennapi ez a kert. A rózsák éppen csak észrevehetők, de a balra látható virágos ágak szinte rátapadnak az ifjú hátára. Sőt, nem csak rásimulnak, hanem mintha ráfonódnának... Rá és kedvesére. Szinte érezni véljük a virágok és a füst bódító illatát, az előretörő szürkületet. Közeledik az éjszaka, amikor bármi megtörténhet… És Gulácsynál sok minden elképzelhető…

A művész korának gyermeke, sok tanulmányutat tesz. Ennek ellenére nem Párizsba, hanem Itáliába vágyik, és hosszú időt tölt ott. Műveltsége klasszikus, de az elmúlt korok közül talán a reneszánszhoz és a rokokóhoz vonzódik leginkább. Bálványozza Dantét – ez kortünet ‒, annak írásait töviről hegyire ismeri, alakjait újra meg újra megjeleníti. Ezek az alkotásai a preraffaeliták stílusjegyeit hordozzák. Álomszerű képein a nők eszményi alakban szerepelnek, s valami transzcendens iránti fogékonyság is megjelenik művein, erre jó példa a Varázslat is. A festményből áradó baljós hangulat pedig a tragikus szerelem akkoriban divatos kultuszára rímel. Ha jobban szemügyre vesszük az ifjú vonásait, akkor azt találhatjuk, hogy Gulácsyhoz hasonlóan csontos arcformája és orra van – talán éppen egy önarcképpel állunk szemben. Ha így van, akkor a bájos fiatal lány Anna, egy pesti orvos lánya lehet, az egyetlen nő, akihez kölcsönös szerelem fűzte. A jegyesség meghiúsult, a lány pedig fiatalon meghalt. A kapcsolatra csak Gulácsy Lajos unokaöccsének, Lászlónak a feljegyzései utalnak, más bizonyíték egyelőre nem került elő; de Gulácsy alkotásaiban a halál és a halandóság ábrázolása mellett rendre megjelenik egy fiatal nő alakja.

A XIX. század vége nagy változást hozott az európai művészetben: függetlenedni kezdett a társadalomtól, megváltozott a funkciója. A korábbi évtizedekben a művészek széles köre a nemzeti eszme és a polgárosodás motorjának számított. Az alkotók egy része ugyan továbbra is tisztában volt társadalmi hivatásával, de a közösséget a hasonló szemléletű művészek között kereste (lásd szecesszió), vagy mindenfajta közösségből kivonult, megküzdött saját kifejezésmódjának kialakításáért. Közéjük sorolhatjuk Gulácsyt is. Ha meg akarjuk érteni őt, akkor érdemes beleolvasnunk papírra vetett gondolataiba:

„...Igen a művész tépelődjön, tervezzen, hasonlítson össze és gondolkozzon a miként fölött, de ezt a tépelődést és küzdést teljesen mellőzze, ha dolgozik. Ilyenkor ne legyen magánál. Ilyenkor legyen teljesen transzállapotban, éppen úgy, ahogy egy őrültet vagy delíriumban lévőt elővesz valami hatás és ez hatalmában tartja, úgy a művész is legyen önkívületi állapotban és izolálva mindentől, ha alkot. Kinek nincsenek ilyen önkívületei, nem művész... Művész teljesen normális nem lehet. Csapongó fantáziája ne tűrjön sablonokat, szabadon, befolyásolhatatlanul alkossa műveit… De én csak félig álmodva élem a világot. Egyik szememmel a hazug, édes álomképek káprázatába bámulok, a másik szemem mindig a valóságot figyeli.”

Bárcsak valóban így tudott volna tenni! Előbb csak a régi korok vonzásának engedve jelmezeket öltött, később egy különös, szürreális figurákkal teli saját világot álmodott meg (Na’Conxypan). Az első világháború híre olasz földön érte. Lelki egyensúlya megbillent, súlyos paranoia tört ki rajta. 1919-ben véglegesen elmegyógyintézetbe került. Itt hunyt el 1932. február 21-én.

Jó lenne, ha Gulácsyról mégsem ez ötlene rögtön az eszükbe! Ha ránéznek a Varázslatra, idézzék fel magukban Kosztolányi Dezsőnek – Gulácsy jó barátjának – róla szóló sorait: „...költő, ki ecsetjével verseket festett, és céhbeli volt az írók között is.”

A mű a Magyar Nemzeti Galéria tulajdonában van, és az állandó kiállítás részét képezi.

Berente Erika

Források:
Gulácsy Lajos: A virágünnep vége. Összegyűjtött írások Gulácsy-képekkel. Budapest: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1989.
Keserű Katalin: Rippl-Rónai, Csontváry, Gulácsy. Budapest: Noran, 1999.
Marosvölgyi Gábor: Gulácsy Lajos. Budapest: Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2008.
Szabadi Judit: Gulácsy szemtől szemben Budapest: Gondolat, 1983.
mek.oszk.hu

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

A cikksorozat korábbi részei:
1. rész: Mozaik a Villa Hadrianából
2. rész: Cellini: Sótartó
3. rész: Caravaggio: Medúza-fő
4. rész: Leonardo da Vinci: Hölgy hermelinnel
5. rész: Pierre Puget: A krotóni Milón halála
6. rész: Henri Rousseau: Az álom
7. rész: Ihachi sárkánya
8. rész: Nagy Károly talizmánja
9. rész: A Teknősbékák kútja (Fontana delle Tartarughe)
10. rész: Pablo Picasso: Guernica
11. rész: Benczúr Gyula: Budavár visszavétele
12. rész: Piero della Francesca: Szent Antal szárnyasoltár
13. rész: Alfons Mucha: Gismonda
14. rész: Emile Gallé: Váza írisszel
15. rész: Tádzs Mahal
16. rész: Edgar Degas: Balett – A csillag
17. rész: Bernini: A folyók kútja
18. rész: Gemma Augustea
19. rész: Bernini: Apolló és Daphné
20. rész: A Belém-torony
21. rész: Bocca della Verità (Az igazság szája)
22. rész: A sienai dóm
23. rész: Az Alhambra
24. rész: A chambord-i kastély
25. rész: A prágai Károly híd
26. rész: A chartres-i székesegyház
27. rész: Arany körgallér a bronzkorból
28. rész: A Fabergé-tojások
29. rész: Lechner Ödön: A pozsonyi kék templom