Azt már az iskolában is tanítják, hogy napon szárított agyagtéglákból építkeztek ott, olyan vidéken, ahol sokat sütött a nap, ahol ezek jól meg is száradtak. Tehát az ókori Egyiptom és Mezopotámia területén, sőt ez utóbbi folyóközben, a Tigris és az Eufrátesz között, Krisztus születése előtt háromezer évvel már azt is kitalálták, hogy a megszáradt agyagtéglát ki is lehet égetni, és ezáltal jóval tartósabb, sőt szinte elpusztíthatatlan lesz. Aztán ezekből a folyóparti agyagból formázott téglákból a sumerek és más arrafelé élő népek hatalmas városokat, templompiramisokat is építettek, de kiégették a puha agyagtáblába nyomkodott kereskedelmi szerződéseket és levelezéseket is. No de ez nem is tartozik szorosan a tárgyhoz, hiszen mi ebben a sorozatban jórészt a két világháború közötti Magyarország falusi dolgait taglaljuk.

Téglafal fűszerpaprikával (Völgységi Múzeum – CC BY-NC-ND)

Ebben az időszakban viszont a magyar falvakra úgy általában nem volt jellemző még a téglaépítkezés, holott azt már Pannónia provincia székhelyén, Aquincumban is ismerték, mert hiszen a hazánk területén lévő legrégebbi téglaégető kemencét éppen itt tárták fel a régészek. Aztán jöttek a barbárok, és letarolták itt a római kultúrát, gondosan romba döntve annak építkezéseit. A magyarok első, a 13. századból származó téglaégető kemencéit aztán a jó agyagban gazdag Zalában tárták fel, de 14. századból maradt kemencét találtak és tettek látogathatóvá Őriszentpéteren, a Templomszeren, az Árpád-kori templom alatt is. De erre sok volt a fenyő, így talán a széparányú templom épült csak téglából. Ez az építkezés amúgy a céhek révén a középkori Magyarország városaiban terjedt leginkább el. A téglavetők mellett már korábban is létezett egy ide kapcsolódó mesterség, a kőműveseké, akik, ahogyan az a nevükből is látszik, a kővel való építés után megtanultak bánni a téglával is.

Téglafal (Balatoni Múzeum CC BY-NC-ND)

Aztán eljöttek az 1830-as évek, (nálunk is) a tömegtermelés és a téglagyárak kora. Az olcsó tégla pedig a század végére eljutott falura is. Mégpedig szekéren, a szomszédos kisváros, vagy éppen nagybirtok, uradalom téglagyárából. És falura költöztek a kőművesek is, akik sokszor a fiaiknak adták tovább tudásukat. Egész dinasztiák, sőt kis túlzással kőművesfalvak is kialakultak, ahonnan aztán ezek a mesterek eljártak messzi vidékekre, városokba építkezni. De mégis, a téglaépítkezések Magyarországon a második világégés után lettek általánossá. Mikor is a romossá vált kastélyokból, uradalmi épületekből kinyert téglából egész házsorokat építettek fel sokszor éppen az uradalmi cselédek. Korábban a vályogházak homlokzata, esetleg alapja épült ebből az akkoriban még drága építőanyagból. Hogy aztán a tehetősebb falusiak is teljes egészében téglából emeltessenek házat maguknak, istállót állataiknak. A beton alapozás és ennek kátránnyal való szigetelése is csak a II. világháború után vált általánossá, ezért a korábban épült hajlékok gyakran vizesedtek, és vizesednek ma is. A tégla viszont jött, látott és győzött, a legfontosabb építőanyag lett, és még az is marad jó darabig.

Címlapkép: Építkezés bontott téglából (Fortepan CC BY-SA)

Pálffy Lajos
Forrás: forumhungaricum.hu