A legfőbb erénye – és én ezért is szeretem a kamaradrámákat ‒, hogy a figyelmet a szereplőkre és a dialógusokra fókuszálja, ráadásul utóbbiban tényleg erős 106 percet kapunk. Végtelenül minimalista alkotás, erőteljes fekete-fehér képi világgal, amelynek megteremtéséhez Sam vitte magával a már állandó operatőrének számító, rendkívül tehetséges Rév Marcellt (Fehér isten, Jupiter holdja).

Malcolm (John David Washington), a pályája elején lévő fiatal rendező filmjének bemutatóját követően késő éjjel érkeznek haza barátnőjével, Marie-vel (Zendaya), hogy kettesben is megünnepeljék a sikert. A srác felpörgött állapotban, picit ittasan tényleg semmi mást nem szeretne, csak ünnepelni, elsősorban saját magát. És itt kezdődnek a bajok. A köszönőbeszédében ugyanis elfelejtette megemlíteni barátnőjét, akinek – Marie szerint legalábbis ‒ az egész filmnek a sikerét köszönheti. Ez adja a történet keretét. Szóval van a klasszikus „mi a baj ‒ semmi” szituáció, amit ha elég kitartóan feszegetünk, tízből kilencszer aknamezőre futunk. Már az 5. percben elkezdődik egy számonkérés, először Marie részéről. A női hiszti egy kapcsolat misztériumának képletét kutatva alakul dominanciaharccá.

A felszínt kapargatva ásnak egyre mélyebbre, hogy minden csontvázat előrángassanak. Végül úgy tűnik, ez a legkisebb probléma a kapcsolatukkal.A szeretet sokszor fojtogató is tud lenni. Ekkora indulatok és ennyire ambivalens érzések pedig csak a nagy szerelmekben léteznek. Féltékenység, irigység, szeretet, gyűlölet és az egymástól való függés nagyon széles skáláján mozog a film. Kétségtelen, hogy Marie az, aki „belerondít” a tökéletes pillanatokba. Egyre nagyobbat rúgnak egymás egojába, miközben a „szeretlek” kb. annyiszor hangzik el, mint a „gyűlöllek”, a „szemét” vagy a „lúzer”.

A szereplők életkorát tekintve nem beszélhetünk több évtizedes kapcsolatról, a mindössze 25 éves Zendaya viszont tényleg szépen hozza azt a nőtípust, akitől a férfiak többsége menekül, mégis csak nehezen tud elhagyni. Ez a film inkább Zendaya filmje. Nem is női hisztit ad elő, inkább egy neurotikus és nagyon labilis személyiség dühös tehetetlenségének vergődését. Malcolm pedig a szenvedő fél a kapcsolatban.

Philip K. Dick írta egyszer, hogy „Nem az a gond a tükörképpel, hogy nem valós, hanem hogy fordított”. Malcolm és Marie egymásnak tartanak tükröt, miközben még egymás érzelmi tartalékait is élvezettel zabálják fel. Közben megjelenik az első cikk Malcolm filmjéről, ami egy kicsit kizökkenti őket és a nézőket is az alapproblémából. Ennek valahol örülünk is, mert picit azt éreztem, kezdik túltolni a veszekedéseket, és igen, tudjuk, hogy két ölelés sosem lehet ugyanolyan erős, de ezt mondjuk úgy a kilencvenedik percnél mindenki megértette. Ezzel együtt nem nagyon lehet belekötni, szerintem a film kihozta magából a maximumot.

Nem is kell többet belelátni, ez a film egy kapcsolat legszélsőségesebb, legintimebb pillanatainak lírai parafrázisa. Egy atipikus romantikus alkotás, nagyon konkrét, letisztult, s bár készültek ilyenek az özönvíz előtt is (12 dühös ember, Nem félünk a farkastól), jó tudni, hogy vizuális látványvilág és technikai megoldások nélkül ma is le tudja kötni a figyelmünket, még ha ehhez egy ekkora szívás kellett, mint egy világjárvány. Ráadásul még belefér az idei Oscar-jelöltek közé is, ugyanis most a februárban bemutatott filmeket is idén díjazzák. Mi szorítunk nekik, Rév Marcellnek mindenképp.

A kapcsolódó Youtube videó lejátszása.

Oshe
Forrás: hetediksor.hu