51

Jól meg kell ezt rágni

Slipknot: .5: The Gray Chapter – zenekritika

slipknot-5-the-gray-chapter

Ahhoz képest, hogy a Slipknotot indulásakor – főleg a maszkhasználatuk miatt – a numetal hullám legnagyobb kamujának kiáltotta ki a sajtó, meg talán még a metálrajongók is, a zenekar mára az egyik legfontosabb része lett a metálszíntérnek, és nem nagy kockázat kijelenteni, hogy most már markáns, felismerhető stílussal is rendelkezik.

Annak idején a Roadrunnert lehetett okolni azért, hogy sokan egy életre megutálják az orrba-szája nyomott társaságot. A kiadó szerepét mára Corey Taylor, a zenekar nagypofájú énekese vette át. Tőle tudtuk meg, hogy a Slipknot 2014-es albuma durván jó. No nézzük, így van-e!

A drogozásba belehalt Paul Gray volt basszusgitárosról elnevezett lemez alapvetően egy újabb Slipknot-szörnyeteg. A rajongók biztosan örülnek, de mindenki másban ott motoszkál a kisördög, hogy kijöhetne a szög a zsákból, és kiderülhetne már végre, hogy nincs ennyi lemez és ekkora kraft ebben az egész hóbelevancban. Még akár érthető is a düh, hiszen most is mesterségesen generálják maguk körül a felhajtást. Például miért nem lehet tudni azt, hogy ki lesz a basszusgitáros és ki a dobos? Ha utóbbi elődjét az üzlet miatt küldték el (bár megy a célozgatás valamiféle függőségre), akkor miért nem állnak ki, és vállalják fel a döntésüket? Szóval ezek azok a csontok, amiken lehet rágódni az örök fikázóknak. Közben azért van egy roppant hosszú lemez, amit lehet cincálni, megrágni, kiköpni.

A lényeget már úgyis elmondtam. Ez egy Slipknot-lemez, baró dalokkal, több dallammal, mint korábban, de amúgy szimplán ugyanaz az agresszívmetál, mint volt. Néhány szám kisujjból kirázott sablongyűjtemény (Normadic), néhány meg bődületes metálsláger (The Devil In I, Custer), még aszerint sem lehet ezeket különválasztani, hogy melyik a dallamosabb vagy melyik a keményebb, nem ez a mérce. Sőt, a vastagabb riffeléseknél olyan korábban kevésbé hallott és örvendetes hatások is előjönnek, mint a Ministry. Az különösen érdekes, hogy Corey Taylor tényleg a Stone Sour dalaira tartogatja a végtelenül közepes dallamait, itt meg mintha megbokrosodna, szinte mindegyik dallamos blokkja üt. A hangján továbbra is hallatszik a nagyotmondás kényszere, de a Slipknot zenéjének mindig jól állt a melldöngetés. A művészkedés már kevésbé. A sok átkötés és a néhány töltelékszám miatt a .5: The Gray Chapter fárasztóvá válik. Néhány zenekar még mindig tartja magát a hosszú lemezekhez, pedig manapság egyszerűen elveszik az ember türelme, ha sokáig próbálják lekötni. (Lehetne párhuzamot vonni a kényszeresen hosszú filmekkel, de ebbe most ne menjünk bele.)

A Slipknot egy maximumra pörgetett produkció, mindig is az volt. Paul Gray halála ezt a csúcsra járatott gépezetet állította szinte teljesen le. Az új lemez nagyjából bizonyíték arra, hogy még mindig képesek felpörögni. Már csak az a kérdés, hogy a rajongótábor mennyire tartott ki mellettük, hogy a direkt generált műfelhajtások mennyire érdeklik az utálkozókat, akik amúgy a legjobb reklámfelületnek számítanak. Mindenesetre ez egy jó metállemez, nagyjából ennyi biztos most. (4/5)

A kritika 2014-ben íródott.

Dankó János
Forrás: langolo.hu

2021.02.18