2020 egy életmódváltási szakaszomat zárta le, vagy tett rá egy pecsétet, hogy most már maradjak is így. Tizenvalahány éve kezdtem, rengeteg hullámvölggyel, megszakítással, feladással, de el nem buktam, mert mindig újra elkezdtem, efelé húz valami engem. Arra már nagyon rég rájöttem, hogy a rakendroll-életmódot nem bírja a szervezet, nem véletlen halnak meg harminc alatt, akik igazán jól csinálják. Én nem csináltam igazán jól, hála a Jóistennek! De ma már belekóstolgatni is fájdalmas, úgyhogy az már a múlté nálam. Reggel meditációval kelek, este tudomány és filozófia olvasásával fekszem le, ez vagyok én most. És óriásira imádom mind a kettőt.

A zenészszakmára azért eléggé rájárt a rúd tavaly, a járvány miatt gyakorlatilag teljesen megszűntek az élő zenélés feltételei. Ezt a szituációt hogy élted meg?

Bármilyen szinten áll rá a fizikai léted és az egzisztenciád, hogy ebből élsz, a lelked mélyén megvan egy tudásod arról, hogy lehet dolgozni azért, hogy zenélhess, és nem csak a zenéből lehet megélni. Ha nem készen kaptad, mint egy sült libát, ahogy az összekavart szépfiúk, akikből csinálnak egy zenekart, vagy akiket felfedez a tévé, és csak azt tudják, hogy mindig mindent alájuk tettek… Nekik egy problémájuk van, hogy a producer mennyire nyúlja le őket, vagy mennyire nem? Esetleg, hogy írt-e róluk az újság? Ez is egy műfaj, ezek is traumák, és ők nyilván máshogy fogják megoldani, de a zenésznek a legnagyobb traumája az, hogy nem csinálhatja. Együtt rezegni abban a dologban, ahol a dob püfölődik, a gitár pengetődik és a billentyű billen, az egy olyan létközeg és energiamező, egy olyan katartikus, rendkívül boldog állapot…! Az, hogy otthon gyakorolsz, arról eszedbe juthat az általános iskolai dobóra, meg az, hogy volt lecke, de hát nem ugyanaz.

Miből éltetek ebben az időszakban?

Először az építőipar szippantott fel engem is, mint a Quimby-stáb legalább felét, aztán egyik munka a másik után jött, egészen különböző dolgok. Végignéztem a számlatömböm, általában az van, hogy zenész vagyok, meg néha tréningeket tartok vagy előadásokat. Hát itt szinte minden számlára más volt írva, volt tevékenységi kör, amit közben kellett felvennem. Voltak munkák, amiket gyakorlatilag meg kellett tanulnom, mert a nevem miatt megkaptam, de utána kellett néznem. Meg voltak bulvármelók, amiket egyébként nem vállaltam volna el. Az intellektuális fanyalgásom megszűnt a tavalyi évben, örülök is neki. Nagyon sok mindent kellett elengednem tavaly, és amikor az ember az elengedésben előrehalad, egyszer csak ráérez az ízére. Micsoda kolonc volt! Micsoda hegymászás ez, amihez nem kell ez a hátizsák. Minek? Minek? Nemhogy gyűjtögetni nem kell bele dolgokat, amihez ragaszkodhatunk, hanem inkább elengedni, és egyre könnyebb másznunk. Ebből a szempontból 2020 nálam a hála felé megy el, és igazán nem akarok senkit bántani vagy zavarni ezzel, én is megéltem halált, temettünk a családban, és nagyon sok időm telt el egzisztenciális szorongással, konkrét számlák kifizetésével, de tudatosan nem ezt a részét nézem a dolgoknak. A tizenkét lépcsős rendszeren belül van egy ima, ami úgy szól, hogy „Adj Uram türelmet, hogy elviseljem azt, amin nem tudok változtatni. Adj Uram erőt, hogy változtassak azon, amin lehet. És adj Uram bölcsességet, hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.” Na, ez az ima gyakorta elhangzott, és a mai napig is elhangzik.

Szóval a tanulságok a veszteségek fölé kerekedtek?

Igen. És képzeld el, így dőltek be a felismerések, tehát 2020 azért nem a bánat éve nekem, mert egymás után jöttek elő azok a dolgok, amiket megtanultunk észrevenni, aztán megbecsülni. Korábban ezek egyszerűen csak a normális vagy „észre sem veszem, alap” kategóriában voltak, maximum. És ennek a sora rengeteg. Tudatosan nem akartam az a sudra lenni, aki ok nélkül, állandóan csak panaszkodik és nyafog: egyszerűen nyafogás közben nincs idő megoldásokra. Meg az kívülről várja a megoldást, és tudod, a legjobb lenne büszkeség nélkül megoldani a dolgokat, de azért az is egy jó érzés, amikor az ember azt mondja, „Na, ez is egy nehéz helyzet volt, de együtt megoldottuk.” Azt is láttuk családon belül az első probléma, az egzisztenciális szorongás, gyerekek, minden kapcsán, hogyha nem szervezzük meg magunkat, akkor ez megesz, felfal élve. A feleségem filmesként ugyanúgy áldozata ennek a helyzetnek, mindkettőnknek ajándék volt minden munka, akár a megszokott munkaköreinken kívül is. És elindultak a veszekedések, kiabálások. Ez szerencsére március végére tetőzött, és akkor, ott azt mondtuk, „Na, kedves feleségem!”, „Na, kedves férjem!”, „Most akkor felírunk a falra, egy A0-ás lapra egy napirendet.” A két óvodás korú gyerek napirendjét percre készen. „És most írjuk be, hogy ki a délelőttös, ki a délutános”, és ha valakinek pénzes munkája volt véletlenül, egész egyszerűen a másik beugrott, ezt nem kellett visszaadni, egyébként pedig délelőtt-délutános műszak volt. Ha nem fizetős munkája volt valakinek, és akart valamit csinálni, akkor azzal tartozott, és azt vissza is kellett adni. És közben megtanultam még jobban tisztelni a háziasszonyokat. Tehát az, hogy mosogatni, teregetni és közben ellátni gyerekeket, hát, erre is azt gondoltam, hogy alap. Hogy ezt meg tudjuk csinálni. És észre sem vettem, hogy ezt nem én csinálom, hanem a feleségem, nyolcvan százalékban. Aztán, amikor megkaptam száz százalékban, mert volt olyan munka, hogy egy hétig nem láttuk a feleségemet, na, akkor meg lehetett mutatni, az emancipálódott Varga Livius mit tud. És tényleg főztem, mostam, takarítottam, teregettem némán, és gyerekeztem, és rájöttem: emellett ő még dolgozott? Hát hogy? A pórusaimon vettem a levegőt, hogy szépen fejezzem ki magam, arccal zuhantam a párnába este tizenegykor, és nem fejeztem be mindent. Most már jobb vagyok benne, de megmaradt ez a tiszteletszerű imádatom minden háztartást vezető irányában, akár nő, akár férfi, akár idős, akár fiatal.

Közben ráadásul Tibi elvonult rehabra, szóval zenélni sem nagyon tudtál. Illetve nyár végén, ősszel Vastival és Nemes Zolival játszottatok azért pár helyen…

Mondhatjuk, hogy ez egy vendéglátó-banda, vagy a hobbizenekar hobbizenekara? Eredetileg teljes akusztikus programot akartam a Kutya Vacsorájától, az nem ment át, egyszerűen nem tetszett mindenkinek az ötlet, és aztán nem is forszíroztam. Szerettem volna ezt a Quimbyvel is, már évekkel ezelőtt, mert én hiszek a teljes akusztikus változataiban ezeknek a számoknak, amihez mikrofon sem kell, csak leülünk, viszont akkor a zongoristának mondjuk tangóharmonikáznia kell, akusztikus gitárt kell használni, olyan dobot, ami nem ver szét mindent… Mindez egy régi álmom, ami állandóan beleütközik valakinek a valamilyen zenei elképzelésébe, úgyhogy lehet, hogy álom is marad. De egyfajta hibrid vagy félmegoldásnak kínálkozott, hogy néhány Kutya-számot meg a kedvenc számainkat játsszuk el akkor Zolival meg Vastival, akik duóban már amúgy is zenéltek. Annak a repertoárját át tudtuk venni, és ahová őket nem lehetett eladni, oda hármunkat már igen. És mivel mi a Kutya frontja vagyunk, zongora, gitár, ének, mindenki énekel is, kijöhettek ezek a háromszólamú dolgok. Így akkor összejött öt szuperkoncert, és, haha, ennyi volt a története ennek az óriási dolognak. Nagyon élveztük, nagyon meglökte ez az egy-két tízezer forint a nyári fizetéseinket, hiszen nullához tendált a keresetünk, nullához tendált a zenei aktivitásunk. Ennyi. Én akartam többet is játszani, mindenhol az országban, ahol lehet így, ötszáz alatt repülve, csak játsszunk, csak koncertezzünk valahol.

Ha már szóba hoztad a Kutya Vacsoráját, ott mi a helyzet?

Elkészült egy szövegkönyv, Szamszára címmel, ez tartalmazza a gondolataimat a reinkarnációról, a létküzdelemről, az anyagba való beleszerelmesedésünkről és kijózanodásunkról. Ez kész. De a COVID megszüntette a próbálási metódusunkat, mert mi úgy csináltuk, hogy a szövegekből mindenki választ egyet, oszt ha valaki hoz egy ötletet, arra rácsoffadunk, körülbelül egy nap alatt megvan, és akkor az alapokat fel is vesszük. De közben kiment a lábunk alól ez a teljes komplexum, a próbaterem, a stúdió, úgyhogy Vasti, aki a gitárosunk és hangmérnökünk is egyben, most új helyen épít stúdiót, szóval, az egész áll. De megvannak az ötletek, majdnem az összes szöveg elkelt, csak nekünk kell egy hely, ahol azonnal egy mikrofont be tudunk dugni, és tollba tudjuk mondani a szoftvernek. De nem siettetjük, kierőltetni ebből a világból én biztosan nem tudom ezt. Egyszerűen nem annak van itt az ideje, hanem másnak. Ez ott van szépen, senki nem veszi el, nem viszi el máshova, azért egy kis stúdió van mindenkinek otthon a telefonjában, úgyhogy demo szinten mindenki tud foglalkozni vele. De maga az, hogy a közös energiatérben kidolgozzuk, létrehozzuk belőle a közös számot, annak nincs itt az ideje.

Vissza a Quimbyhez! Hogyan éltétek meg, amikor Tibi bevonult a rehabra?

A személyes részét csak Tibitől lehet megkérdezni, illetve bárkitől meg lehet, csak én nem fogok tudni válaszolni rá. A saját traumáimról tudok beszélni, nehéz volt nekünk is, viszont sajnáltatni nem fogom magam, egyrészt nem először fordult elő, másrészt voltam én a másik oldalon is, tehát van empátiám, nemcsak a baráti és mondhatni testvéri szeretet okán, amit érzek Tibi felé, hanem saját tapasztalatból is tudom, hogy ez milyen. Amikor segítséget kér valaki, akkor kell segíteni. Előtte az kútba dobált szeretet. Milyen fura kép! Az biztos, hogy mi már a Quimbyvel jártunk coach-hoz, amit úgy kell elképzelni, mint egy családterapeutát, egy beszélgetés. Egyébként nekem szakmába vág, csak ugye saját magamat nem coach-olhatom, a családomnak, barátaimnak nem lehetek pszichológus-tanácsadója, hiszen, ha része vagy egy szerkezetnek, azt nem vizsgálhatod kívülről, mert biztos, hogy hamis lesz a képed róla. Tehát megkértünk egy külső szakértőt, mindenki becsülettel végigcsinálta, volt, aki hitt benne, volt, aki nem, de ez a folyamat még le sem zárult, amikor beütött a ménkű.

Az utóbbi években amúgy is inkább csak a koncerteken voltatok aktívak. Hátráltatta szerinted a zenekart, hogy mindenkinek vannak saját ügyei a Quimby mellett, vagy egy „családnál” ezek természetes oldalágak?

Az, hogy rengeteg kreatív energia elmegy kifelé, az annyira nem igaz mondjuk a Kutya esetében, az messze alá volt rendelve a Quimbynek. Én a Kutyába külön írok, oda nem vittem egyetlen dolgot sem, amit a Quimby nem szedett fel, hacsak a konceptlemezek ötletét nem számítjuk. Tizenvalahány éve mondom, hogy csináljunk konceptlemezt, és sosem tudtam megcsinálni a Quimbyben, a Kutyában meg senki sem tiltakozott, ezért ott úgy van. Én egy koncept szövegkönyvet írok, és azt szanaszét szedik a srácok, elkapkodják a szövegeket, és mindenki hoz egy ötletet, arra rácuppanunk és megcsináljuk. A Quimbyben ha írtunk lemezt, és oda vittem számot, akkor az oda kellett. Volt egy zene, és arra mondta Tibi vagy Faszi, hogy „Kutya, akkor erre te írjál szöveget!”, és akkor azt én is énekeltem. Ebből a szempontból túl nagy átjárás részemről nem volt. Tibinél tudom, hogy megjelent néhány olyan Aranyakkord szám, amit nekünk mutatott be elsőnek, és mi abban a formában elutasítottuk. De ez korábban is volt így, csak akkor inkább dolgoztunk még rajta, és alakítottuk, most meg már nem küzdött érte, mert az egy az egyben át tudott menni a másik produkcióba. Egyébként három vagy négy éve fogalmaztuk meg, hogy „Gyerekek, mindig összejövünk teátrumokra meg mindenre, de nem jelölünk ki magunknak alkotó szakaszt. Magunktól meg nem dobáljuk be egymásnak az új ötleteinket telefonon, mint a húszévesek. Akkor jelöljünk ki egy szakaszt, ahová beöntjük a kreatív dolgokat.” Kijelöltük, csinálgattuk is, meg nem is.

És mennyire más most a zenekaron belüli kémia, mint mondjuk öt vagy tíz éve?

Ez egy annyira összefüggő szövedék, hogy nehéz különválasztani a dolgokat, ennek együtt van egy dinamikája. Nem lehet szétszedni, hogy mi történik az emberrel, ahogyan eltelnek az évek, vagy benne van egy egotripben, vagy elkezd elengedni bizonyos harcokat. Nem olyan egyszerű, hogy most a zenekarban megváltozott-e valami? Mindig, folyamatosan változik minden. Amióta Dódi bent van, mondhatnánk, hogy minden három év egy újabb korszaka az együttlétünknek. Az biztos, hogy a zenekar küzdött mindig is az ellen, hogy rutinná váljon, mindig valamilyen ízt vagy savat-borsot próbáltunk rászórni, ilyen tematika, olyan tematika… És egy idő után persze meg kell újítani a belső kapcsolatrendszert is. Most az öt tag egymásba kapaszkodik, úgy várja Tibit, és még külső segítséget is kérünk és elfogadunk ehhez, ez pedig egy kicsit gatyába rázza a lelkeket. Ez egy jó vonal. Jobb, mint tavaly, az első félévnyi bénultság, aminek a végén majdnem nem volt már zenekar. Nyáron alig lehetett egy beszélgetésre, egy egyszerű Zoom-ra összehozni öt embert, az elkeserítő volt. Csináltunk is egy saját kis team buildinget, ahová eljött az egész stáb, nem házibulit kell elképzelni, hanem tényleg egy megbeszélés volt, ott kezdődött el valami, és fél év alatt formálódott belőle ez a mostani koncert.

Mielőtt erre rátérünk, beszéljünk még a raktárkoncertről, ahol Tibi helyére Ripoff Raskolnikov ugrott be. Ez hogy jött?

A turnékra mindig szoktunk vendégeket vinni, és tavaly Ripi volt Tibi egyik ötlete. Vele bepróbáltuk a teljes repertoárt tavasszal, amikor még azt gondoltuk, hogy talán nyáron együtt még lesz valami, és ha esetleg nincs jól Tibi, akkor képesek legyünk mondjuk a felétől átvenni egy koncertet, úgy, hogy Dódi meg én énekelünk, Ripi pedig eljátssza az összes szám gitárrészét. Vagy ha bármelyik számban gitározni kell, mert Tibi csak énekelni akar, képesek legyünk erre is. Tehát a zenekar abba is energiát fektetett, ha Tibi nincs teljesen jól, akkor is tudjunk vele játszani, ha akarja. Aztán Tibi úgy döntött, hogy segítséget kér, de Ripinek megmaradt ez a tudása, így amikor jött a raktárkoncert, teljesen egyértelmű volt, hogy amennyit ott teljesíteni kell, annyi benne van a Quimbyben így. Előtte három napot jelöltünk ki próbára, de másfél alatt végeztünk, mindenki mindent tudott, nem volt miről beszélni tovább. Ugyanolyan volt, mint amikor tavasszal abbahagytuk. Ennek következtében teljes magabiztosságot éreztünk, és közben volt egy óriási tudati hiány, hogy nincs Tibi, meg nincs közönség. „És akkor most nem erre fogunk gondolni, Livius, jó?” És úgy mentem, hogy nem erre gondolok, hanem merítek magamból, a többiekből meg az elképzelt, tévé előtt ülő közönségből. És azért is kiadunk annyit magunkból, amennyit lehet, hogy ott a készülék előtt valami legyen, mert nekik ugyanúgy hiányzik a közös energia, és legalább az legyen odatéve, ami rajtam múlik. Na, önnön nagyságomtól mindjárt elsírom magam! De tényleg, ez az egyetlen választás volt, ezért ezt csináltuk. Ripi elénekelte például a Most múlik angol változatát, amit együtt írt Tibivel, meg egy másikat, amit annak idején lektorált, amikor írtuk. A többi meg Dódi és Livius által énekelt szám volt, így ment le a raktárkoncert. És jó is volt, de nagyon éreztük a Tibi-s számok hiányát. Tibiét is, de őt ugye nem lehet csak úgy beintézni, ezért gondoltunk vendégekre, amikor felmerült a mostani koncert ötlete, hogy lehessenek Tibi-számok. Az, hogy Dódi énekelje vagy én, az képességre meg feeling-re sem lett volna túl jó. Tibi pótolhatatlan, nyilván, de annak van egy íze meg üzenete, ha ismerős zenészek besegítenek ebben.

Na, jöjjenek akkor a részletek!

Majdnem egy évig tartott, mire kitaláltuk, hogy mi legyen, ezenközben a próbatermünkre elfogyott a zenekari pénz, magasak voltak a költségeink, és hiába küzdöttünk érte külső forrás bevonásával is, nem tudtuk megtartani. Pedig az egy szentély volt, egy műhely, műtermekkel, stúdióval, és az egész, mondhatnánk, majdnem egy közösségi tér… Mindegy, elvesztettük azt is, szép lassan szétesett a rendszer. Most már csak ez van, a hangszereink, meg mi magunk vagyunk még egymásnak. Az utolsó próbalehetőséggel próbáltunk egyet, és az utolsó lehelettel csináltunk egy koncertet, amit majd stream formájában lehet megtekinteni. Az a címe, hogy Quimby Plusz-Mínusz: lesz egy koncert, és interjúkat készítünk hozzá, ahol őszintén beszélünk a magunk traumatizált helyzetéről, a zenekar hozzáállásáról Tibi helyzetéhez és ezáltal a Quimby helyzetéhez, hogy hogyan akarunk aktívak maradni, életben maradni, mire újra kiegészülhetünk vele. Mivel a zenekarból senkinek sem akaródzott elénekelni a Tibi által sikerre vitt számokat, ezért erre ismerős zenészeket hívtunk, eljött Pásztor Anna, gitárosként meg az öccse, Simi és a Tankcsapdás Sidi. Ők régi haverjai a zenekarnak, backstagekből jól ismerjük egymást és különböző produkciókból is. Aztán Papp Szabi, akivel a filozófia és a szórakozás nagymesterei külön-külön és egyenként is voltunk, és persze Lukács Laci, aki szintén régi harcostárs ebben a rock and rollban. És Bodor Áron az Esti Kornélból, akinek nagyon szeretjük és tiszteljük a munkásságát, és én speciel a költészetét is nagyon szeretem, szóval ő meg azt mondta, hogy nagy élmény ez neki, mert ő a Quimbyn nőtt föl. Ezt tudtuk kiötleni gyakorlatilag egy év alatt. Vannak támogatói jegyek, amik egy rehabilitációs intézetet támogatnak, nem azt, ahol Tibi van, mert az etikailag nem összeférhető, de ők maguk mondták, hogy „Rajtunk nem tudtok segíteni, a helyzet miatt, de itt van ez a testvérszervezet, és ők nagyon szívesen fogadják.” Az ügyet fogjuk szolgálni mindenképpen. Tibinek meg elrakjuk a gázsiját, hogy amikor visszatér közénk, meglegyen. A Quimbyben nem ez az első és nem is az utolsó eset, amikor táppénzre vesszük egymást, én is kaptam, amikor műtéteim voltak és nem is voltam koncerten, Faszi is, ez egy hagyomány: a Family Tugedör marad. Megfogyva bár, de törve nem.

Nagy Győző
Forrás: langolo.hu