Barbier és Carré színdarabjukhoz irodalmi forrásként E. T. A. Hoffmann (1776-1822) novelláit és Adalbert von Camisso (1781-1838) Hoffmann nyomán írt novellafüzérét használták fel. Az elbeszélések „középpontjában egy-egy nő és a gonoszt megtestesítő ördögi alak áll, aki mindig megakadályozza a szerelmes hős reményeinek beteljesülését”, az opera három képe ezt mutatja be. Offenbach 1851-ben az Odéon Színházban látta az eredeti darabot, az 1870-es évek elején ő maga kérte meg Barbiert, hogy a színmű alapján készítsen számára operalibrettót. A zenedráma végül „kitűnően megírt, mozaikszerű jelenetek sorából” áll, árnyalt jellemekkel és „számos ragyogó drámai helyzettel”.

Offenbach a szövegkönyv elkészülte után kezdte el a komponálást, azonban köszvénye és más színházi kötelezettségei miatt csak lassan haladt a munkával. 1879. május 18-án többek között a párizsi Opèra Comique és a bécsi operaház képviselőinek részvételével Offenbach lakásán egy házikoncert keretein belül néhány részlet már elhangzott a készülő műből, mind a két operaház szerette volna, ha az ősbemutatóra náluk kerül sor. Végül a párizsi dalszínház nyerte el a lehetőséget.

Offenbach 1880. október 5-én azonban elhunyt, és ugyan a zongorakivonat elkészült, de emellett csak néhány hangszerelési vázlat állt rendelkezésre. A végső munkálatok, azaz a recitativók és néhány zenei részlettel való kiegészítés Ernest Guiraud (1837-1892) francia zeneszerző nevéhez fűződnek. Végül 1881 februárjában ezt a változatot mutatták be, az előadás minden várakozást felülmúló hatalmas sikert aratott. Az ősbemutatót megelőzően a színház vezetősége túl hosszúnak ítélte az operát, ezért felvetették, hogy a komplett ún. Giulietta-képet hagyják el. Egyes források szerint ez meg is történt, és a híres barcarola az Antonia-képben hangzott el, más források szerint azonban a teljes Giulietta-képet is előadták. A címszerepet Jean-Alexander Talazac (1853-1896) francia tenorista énekelte, a női főszerepeket Adèle Isaac (1854-1915) francia szoprán énekesnő alakította, a gonosz rosszakarók bőrébe pedig Alexandre Taskin (1853-1897) neves francia basszbariton bújt.

A mű sikerét és népszerűségét talán az is igazolja, hogy 1881-ben több mint 100 alkalommal játszották az operát. Bécsben még ugyanebben az évben bemutatták, a következő években pedig többek között New York, Budapest, Hamburg, Berlin, Brüsszel, London operaházai is műsorra tűzték. Mai napig az egyik legtöbbet játszott operának számít. A Hoffmann által előadott Kleinzack-legenda, Olympia-áriája, Dapertutto Gyűrű-áriája és a hírneves barcarola a legismertebb részletek a műből.

A 20. század folyamán éppen az opera befejezetlensége miatt számos kutatás zajlott, amelynek során kiderült, hogy „a műnek valószínűleg mindössze az előjátéka és az első két felvonása készült el, a Giulietta-kép egyes részei később íródtak, a Gyűrű-ária pedig Guiraud alkotása, amelyet Offenbach korábbi, más műből származó dallamai nyomán írt”. Végül a 20. század második felére kialakult a képek sorrendje, a recitativók helyett prózai szövegek hangoznak el, valamint a végső változatban benn maradt a Gyűrű-ária is.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában; Jacques Offenbach: Hoffmann meséi. Kossuth Kiadó; wikipedia

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.