109

In memoriam Kim Ki-duk: Idő

Ahogy én láttam 4. rész – Szilvási Krisztián írása

ido-shi-gan-film-poster

2020. december 11-én, 59 éves korában meghalt a kétezres évek egyik legmeghatározóbb ázsiai filmrendezője, Kim Ki-duk. A dél-koreai „mester” munkásságát egyéni és sokszor „nyers” látásmód és kivitelezés jellemezte, filmjei rendszeresen sikerrel szerepeltek fesztiválokon. Sorozatomban négy – Magyarországon talán kevésbé ismert – alkotásával emlékezem rá.

Kim Ki-duk nálunk is legnépszerűbb filmje a 2003-as Tavasz, nyár, ősz, tél... és tavasz, amely mondanivalójával és megvalósításával mindent elmond az életről, így összességében mintegy szintézisnek is tekinthető. Ám mi tekintsünk egy kicsit a direktor univerzumának szöveti mélységeibe: Ki-duk a 2006-ban készített Időben (eredeti címén Shi gan) már valóban az emberi kapcsolatok legintimebbikét, a szerelmi viszonyt boncolgatja. És hogy a boncolgatás kifejezés egyáltalán nem túlzó, arra a film témája a bizonyíték.

A legtöbb kapcsolatban elérkezhet a kiégés, a megunás, a belefásulás, a kifáradás. Amikor a partnert már csak az eltelt idő nyoma (nyomása?) köti hozzánk. Hétköznapi dolog, mégis érdemes a mélyére ásni: hogyan lehetséges mindent a régi kerékvágásba visszazökkenteni? A dél-koreai rendező nem lenne önmaga, ha nem szélsőségben gondolkodna, egyszersmind nem adná meg a kegyelemdöfést a léleknek, a szívnek. Merthogy megadja. Méghozzá eléggé brutális módon.

A nő, Seh-hee neurotikus személyiség: a végletekig féltékeny, erőteljes dühkitörésekre hajlamos, idealista szirupba menekülő. Ezért is dönt úgy, hogy kiégni látszó kapcsolatát értelmetlen tettel kívánja helyrehozni. Egyúttal olyan morális, reális és naturalista kérdéseket felteendő, miszerint: a szerelem vajon testhez, külsőhöz kötött, vagy ami szemmel látható, az lényegtelen?; vizuálisan vagy érzelmileg él bennünk a másik?; a múlt a hasonlóval felülírható?; a külső változása a belsőt is magával rántja? Amit tesz, a férfi, Ji-woo visszaszerzésére szolgál, ám mélyebb összefüggések kitörésére ad alapot. És ezt látjuk mi.

Az Idő szándékosan tart magától távol bennünket. Azért, hogy ne csak a nő és a férfi történetét lássuk, hanem elvonatkoztatva (esetlegesen) a sajátunkat is. Kim Ki-duk megint érzi, mit akar közölni, és tudja, hogyan kell azt emocionálisan tálalnia. Brutális a történet, szánalmat keltő az emberi kapcsolatok harmóniájának felrúgásával, végkimenetele pedig kétségek közé taszító. Mert az, hogy az utolsó kockákon a felismerhetetlenségig átplasztikázott nő az utcán (szó szerint) összefut régvolt külsejű énjével, kegyetlen felismerésre ösztönözhet. Nevezetesen, hogy a változás, az elmúlás, a haladás csak az idő tréfája, talán nem is előre történik, hanem… Na igen.

Érdekes, hogy a film mennyire nélkülözi a humort. Vagy talán nem is érdekes, hanem úgy kéne fogalmaznom, hatásos? Kim Ki-duk ténylegesen az elménkbe-szívünkbe hatol. Megfog, megcsavar, és egy másik irányba lök. Hogy a kés alá vagy éppen attól el, az egyénenként változó kell, hogy legyen. Esetleg valójában pontosan egyfelé? Az új arc, az új (vagy módosított) élet talán éppen a felcserélhetőséget jelenti? Félek! Nem akarok tovább menni…!

Szilvási Krisztián

Az In memoriam Kim Ki-duk sorozat korábbi részei:
1. Rosszfiú (Nabbeun namja)
2. Az irgalmas lány (Samaria)
3. Lopakodó lelkek (Bin-jip)

2021.02.08