155

Billy Collins: Az a baj a költészettel

Horváth Gábor könyvkritikája

billy-collins-az-a-baj-a-kolteszettel

Az a baj költészettel, hogy manapság elbizonytalanodtam, hogy mi is a költészet. Régen, gyerekként még világos volt: versszakokból áll, strófaszerkezete van és rendszerint rímes. Nekem kifejezetten tetszenek a kötött versformák és a hozzájuk kapcsolt tartalom. A szonett szépsége, a haiku tömör fájdalma, a limerick játékos humora.

A költészet pont attól zseniális és nehéz, hogy kötött. Martialis epigrammáinak pajzán humorát valószínűleg sok pengenyelvű gunyoros ember vissza tudná adni, de alighanem senki nem tudná epigrammaként megfogalmazni. Szeretem a kötöttséget. Ha valaki a kötöttségek közé tud könnyedséget, lazaságot, bölcsességet varázsolni, az igazán nagy költő.

De mi is a vers? Lehet persze citálni az értelmező szótár versfogalmát: „A nyelvi előadásnak kötött, ritmusos, ütemekből (verslábakból) álló formája; sorai rendszerint szabályos lejtésűek, gyakran rímesek és általában versszakokat alkotnak.” Sajnos manapság nyilvánvalóan kevés ez az értelmezés. És akkor egyébként is mi a helyzet a szabad versekkel? Lehet-e vers valami attól, hogy annak van tördelve, ám közben se rím nincs benne, se ritmika? Őszintén szólva inkább hajlok a nemre. Összességében nekem a prózavers az próza, bárhogy tördeljük is, ahogy a farkasvonyítás sem lesz szimfónia. Ám akadnak kivételek, amelyek elbizonytalanítanak, és ilyen volt Billy Collins néhány hónapja megjelent kötete.

William „Billy” James Collins amerikai költőről sosem hallottam korábban. Kérdés, hogy akkor miért is olvastam el ezt a kötetet? Hát mert most érkezett meg a könyvtárunkba, mert szeretem a verseket, s mivel kedvet adott a költészethez intézményünk pályázata, ahol szerintem kifejezetten jó műveket díjaztunk. (Különösen tetszett Timár Nelli: Kicsit azért mindenki című írása, és nem csak a benne szereplő kávé miatt). Amúgy sem árt időnként egy kis nyitottság az új megismerése felé.

A szerzőről annyit érdemes talán megjegyezni, hogy nem egy új generációs költő, hanem 1941-es születésű és egyetemi professzor, akinek a 70-es évek óta jelennek meg nyomtatásban költeményei. Jelen kötet az 1988 és 2016 közötti műveiből válogat. Ettől még modern, mai és fiatalos, bár a tanáros stílus a versekben is ott van: okít, humorizál, tanácsot ad és követel. Collins műveltsége sugárzik a versekből, kissé talán túlságosan is utalásmániás, olyan, mint egy Tarantino film, amelynek minden jelenetében el van rejtve egy-egy korábbi filmművészeti momentum, amit vagy megértesz, vagy nem. Nagyon intellektuális versek ezek, zenei, irodalmi háttértudást igényelnek. Biztosan nem valók mindenkinek, finomkodók és sokszor elvontak, túlírtak. Vannak benne olyan „versek” is, amelyeket biztosan nem válogattam volna be, mert művészieskedő kamu, szonettnek hazudott levegő. Mégis úgy éreztem, ez a kötet ad nekem valamit, s ad hozzám valamit. Belenéztem, és ott láttam benne magamat a felidézett álmatlanságban, a rég elveszett ártatlanságban, vagy az olaszországi nyaralásra történő visszamerengésben.

Vannak itt ugyanis bőségesen jó versek. Mert a vers nem rím, nem ritmika, hanem mindenekelőtt hangulat. Pontosabban hangulatesszencia, amely tükrözi belsőnk pillanatnyi valóságát. Olyan versek találnak meg bennünket, amelyek akkor és ott éppen mi vagyunk. Cseppben a tenger, versben az ember. Collins azért jó költő, mert Collins-t olvasva ő mi vagyunk. Képes átadni néhány sorba koncentrálva azt, amit érzett, amin gondolkodott. E hangulatesszenciák között ott van a szerelem bizonytalan és ellentmondásos őrülete (Nightclub), a fiatalokkal szembeni vicces magunkra ismerés (Kedvenc tizenhét éves gimnazistámnak), a máshova vágyás (Budapest). A sorokban ott kergetőznek gondolatok, amelyek naponta űznek minket magányos éjszakákon, idegenekkel teli házibulin, vagy hazafelé a buszon egy sötét téli délutánon. A vers ugyanis erre való, magunkra találni bennük. Collins válogatáskötete végtelenül emberi, sőt közemberi, de nem közönséges.

Ugyanakkor igen tömör ez a kötet. Nehéz étel, csak kis adagokban emészthető. A fordítás kiváló és költői, a magyarban a versek tökéletesen működnek. Kőrizs Imre minden tiszteletet megérdemel. Ő tolmácsolja nekünk Collins gondolatait úgy, hogy szépséget nyújt az egyszerűségben, nagyságot a hétköznapiságban. Egy próbát minden versszeretőnek megér.

Továbbra sem a szabad vers a kedvencem, de azért már akadnak kedvenceim. S ez a kötet ott van köztük. Collins szerint az a baj a költészettel, hogy folyton új sorokat követel, új verseket diktál. Amíg így van, addig szerintem tulajdonképpen nincs semmi baj a költészettel.

Horváth Gábor

2021.02.06