155

Február 1. – Puccini Bohémélet című operájának ősbemutatója (1896)

ZENE a napon – Ősze Mária írása

puccini-bohemelet-plakat

125 évvel ezelőtt, 1896. február 1-jén tartották Giacomo Puccini (1858-1924) La Bohème (Bohémélet) című operájának ősbemutatóját a torinói Teatro Regio-ban. A négy jelenetből álló opera szövegkönyvét Giuseppe Giacosa (1847-1906) és Luigi Illica (1857-1919) írták Henry Murger (1822-1861) Scènes de la vie de Bohème (Jelenetek a bohémek életéből) regénye nyomán.

A regény írója maga is a párizsi művészvilág tagjaként élte életét, jól ismerte azt a miliőt, amelyet írásában ábrázolt: „a mindennapi élet, elsősorban a gyakran napi megélhetési gondokkal küszködő művészek sok derűvel és vidámsággal átélt hétköznapjainak, másrészről utóbbiak szokásos erkölcsi normákkal szemben álló, mának élő, a szabadabb szerelmet hirdető életszemléletének realista, nem ritka naturalista bemutatása állt műve középpontjában…”.

A Bohémélet kapcsán Puccini komoly nézeteltérésbe keveredett pályatársával, Ruggero Leoncavallo-val (1850-1919), aki korábban felajánlotta megzenésítésre a regény nyomán készült szövegkönyvét, Puccini akkor azonban nem kapott az ajánlaton. 1893 márciusában egy milánói kávéházban találkoztak, szóba került, hogy mindketten Murger műve alapján készülnek operát írni, Leoncavallo ezért arra kérte Puccinit, hogy álljon el tervétől, ő azonban kitartott, így barátokból ellenfelekké váltak, sőt a botrány az újságok lapjain folytatódott. Leoncavallo kiadója, a Sonzogno cég másnap már az Il Secolo nevű újságban rövid hírben tudósított a La Bohème készültéről. Puccini kiadója, Riccordi ezt követően pedig a Corriera della Seraban jelentette be az azonos című opera bemutatásának hírét. Puccini végül azzal zárta le vitájukat, hogy „írják meg mindketten operájukat, s a közönség szeretete majd eldönti, melyiküké sikerül jobban”. A két komponista azonban soha többé nem állt szóba egymással. Az utókor végül Puccini változata mellett döntött, Leoncavallo operáját, amelynek szerkezete jelentős mértékben különbözik, ritkán tűzik már műsorra az operaházak.

Giacosa-nak és Illica-nak a szövegkönyv megírása során a regényt kellett alapul vennie, mivel a színpadi változaton még jogdíj volt. Illica a darab szerkezeti vázát készítette el, néhány verset írt csupán meg, Giacosa feladata volt a „szöveg versbe öntése”. Érdekesség, hogy minden idők egyik legtöbbet énekelt tenor áriája, a Che gelida manina kezdetű „sláger” az eredeti változatból még hiányzott, Illica hívta fel a zeneszerző figyelmét arra, hogy hiányzik a tenorista szólóáriája a műből, Puccini csak ekkor pótolta ezt a hiányosságot. Más források szerint a librettisták ellenében a komponista ragaszkodott ehhez az áriához. Akárhogy is történt, az operairodalom egyik legismertebb áriájává vált.

A premiert kiadója Ricordi javaslatára, Puccini bosszúságára Torinóban tartották meg, egyrészt bízva abban, hogy a város kellően közel van Milánóhoz és az esetleges siker híre azonnal eljut a városba, másrészt a rivális kiadó, a Sonzogno cég sem küld oda embereket a siker megakadályozására. Puccini azonban a színház rossz akusztikája és az énekesek tehetsége miatt aggódott. Az ősbemutatón maga Arturo Toscanini (1867-1957), a fiatal kora ellenére nagy elismertségű itáliai karmester vezényelt. Mimit Cesira Ferrani, Musette-t Camilla Pasini (1875-1937) alakított, Rodolphe Evan Gorgan (1865-1957), Marcel Tieste Wilmar (1859-1937), Schaunard Antonio Pini-Corsi (1858-1918), Colline pedig Michele Mazzara volt.

Habár a közönség már a torinói előadásokon is lelkesen tapsolt, sőt zajos tetszésnyilvánítással fogadta a művet, a kritika azonban fanyalgott. Ennek oka lehetett az indiszponált tenor, a bariton főpróba előtti beugrása és a mű esetleges kiegyensúlyozatlansága. Az egyik hírhedt torinói kritikus, aki lehet, hogy közeli barátságban állt amúgy Leoncavallo-val, például így fogalmazott: „A Bohémélet aligha lesz figyelemre méltó alkotás az opera történetében … Puccininak el kell ismernie: a Bohémélet csupán egy múló folt az életművében”. Amúgy ennél nagyobbat nem tévedhetett volna a kritikus. Egy másik újságíró jobban értékelte az olasz mester zenedrámáját: „Úgy vélem, a Bohéméletre soha nem látott, dicső út vár majd”.

Puccini az ősbemutatót követően kisebb kiegészítéseket foganatosított a partitúrán. 1897 áprilisában Palermóban játszották első alkalommal ezt a verziót ugyancsak zajos siker mellett, az előadást ugyanis tomboló tapsvihar követte, sőt a Bohémélet ekkor hódította meg végérvényesen a közönség szívét. Ezzel indult útjára a nemzetközi sikersorozat is, többek között Moszkvában, Lisszabonban, Berlinben, Londonban, Bécsben, Los Angelesben már ugyanebben az évben játszották, 1898-ban pedig Prága, Barcelona, Athén, New York, Párizs, Varsó és Zágráb operarajongói hallgathatták meg a zenedrámát. Sikere okaként hol a zenét, „a dallambeli gazdagságot”, hol a jól sikerült szövegkönyvet adják meg, vagy épp „a darab örök mondanivalójára” helyezik a hangsúlyt.

Ma a Bohémélet az ABC-ként jelzett három legnépszerűbb opera (Aida, Carmen, Bohémélet) egyike, az operaházak alaprepertoárjának stabil, műsorról levehetetlen tagja. Rodolphe, Mimi, Musette és Colline áriái napjainkban sem hiányozhatnak a vezető énekesek és énekesnők koncertjeiről és felvételeiről.

Ősze Mária

Felhasznált irodalom: Winkler Gábor: Barangolás az operák világában; Giacomo Puccini: Bohémélet. Kossuth Kiadó; wikipedia

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.

2021.02.01