134

Végül mindenki jól járt

Quimby: Kaktuszliget – zenekritika

quimby-kaktuszliget

A Quimby-ről mindenkinek kialakult véleménye van. Még az én ötven felett járó édesanyámnak is, akinek mondjuk azért, mert az Ajjajaj hallatán először azt hitte, hogy Zorán fiatalodott meg. Azóta nem hiszi, bár a dal valós ihletőjét, Tom Waits-et nem kedvelte meg, a Quimby legtöbb számát viszont igen.

Amikor a zenekar két-három éves, teljesen csendes pauza utáni első koncertjeit láttam 2005 környékén, nem gondoltam volna, hogy olyan nyolc év múlva ilyen ismertek lesznek. A Quimby kissé anarchista volt azelőtt, de a határozott építkezés meghozta az eredményét. Azt kötve hiszem, hogy a középkorú nők megcélzása szándékos lett volna, hiszen a zene vajmi keveset változott időközben. És éppen ez utóbbi a legmarkánsabb kritika, amit manapság velük kapcsolatban hallani.

A három évvel az előző, Kicsi ország című stúdióalbum után megjelent Kaktuszliget szerencsére mindössze 43 perces. Azért szerencsére, mert a változás után kiáltók kritikájában van némi igazság, így értelemszerűen a hosszabb lemez több ismétlés is lett volna. Amikor a Szigeten megnéztem az ünnepinek szánt, de mégsem maradéktalanul jól sikerült, nulladik napi koncertet, és először találkoztam néhány új számmal, még azt gondoltam, végre nem lesz igaza a fanyalgóknak, aztán a zenekar mégis visszakanyarodott a régi sémákhoz. Az ott hallott dalok karcosak voltak, a hangulatuk sem volt ujjongó, és a rockgitár nagy szerepet kapott bennük. Azóta persze interjúkból tudjuk, hogy ezek a dalok éppen tiszta rockfelállással születtek (ének, gitár, basszusgitár, dob), a többi hangszeres csak később adott hozzájuk új elemeket, de a valódi arcukat ők sem torzították el, sőt csak jobbá tették, lásd például Kényszerleszállás. Végül aztán ezek mellé érkeztek olyan dalok is, amelyek kevésbé zajosak. Ez alapvetően nem is lenne baj.

Az már inkább probléma, hogy éppen ezek hasonlítanak a legjobban a Quimby korábbi önmagára, sőt egyes korábbi dalokra. A Senki sem menekül például az Autó a szerpentinen kicsit belassított ikertestvére lehetne, ami persze valamennyire sarkítás, de a csilingelő gitár és a könnyed zenélgetés miatt túlságosan is kézenfekvő a hasonlóság. A Kárpáti Dódi által elkiabált Unbekannte Schmerzen a részben magyar szöveg ellenére, és valószínűleg az alapvetően német ének miatt olyan, mintha a Die Toten Hosen egyik dala lenne, egy kissé bárgyú refrénnel megáldva. Viccnek szánhatták, és valamennyire működik is, a lendület is nagyon üdítő, Gerdesics Faszi nem véletlenül a szakma elismert dobosa, de a dal engem ennek ellenére nem kapott el.

Összességében az olyan lazább dalok működnek kevésbé, mint a vagy a Jön a huzat valahonnan. A Lámpát ha gyújtok kivétel, ebből kis túlzással lehetne a következő Most múlik pontosan, de legalább olyan erős a szövege és legalább olyan jó az összhang a zene és a líra között. Az ilyen szövegek miatt lehet még mindig az egyik legjobb magyar szövegírónak mondani Kiss Tibit. Meg aztán vannak a Hajnali Pszichóban is ütős sorok: „…és a csupasz testünkhöz úgy tapad e takaró, ahogy egy hívő álmához a mindörökkévaló.” Magára a dalra megint a jó összhang jellemző, ahogy a Kényszerleszállásra és a Son Of A Bitch-re is. Előbbiben a gitár mutatja meg igazán, hogy nem lett volna egyhangú egy ennél is rockosabb album, utóbbiban meg azt hallani, hogy Kiss Tibi kiejtése miatt sosem volt jó irány az angol szöveghasználat.

Felemás a Kaktuszliget. Valójában megvan benne az a máshová tartás, amit én például előzetesen vártam, de ugyanúgy megmarad egy helyben, amire meg a Most múlik pontosannal érkezett tömegek várhattak, ha egyáltalán eljut ez hozzájuk, hiszen ők az alkalmi zenehallgatók. A Quimby továbbra sem nekik szól igazán, de a keményvonalas rajongókon kívül mindenki ki fog hagyni innen egy-két dalt. A zenekar tagjainak zenei ízlése nem homogén, így nyilván nem szándékos, hogy a trióban született dalok nem uralták el jobban az albumot, de pár kivételen kívül engem most csak ezek csábítanak, hogy sokadszor elmenjek Quimby-koncertre. Ott pedig az óhatatlanul kialakult rutin mellé pont az új dalok visznek majd izgalmat, így a Kaktuszligettel végül mindenki csak jól járt. (3/5)

A kritika 2014-ben íródott.

Dankó János
Forrás: langolo.hu

2021.01.28