474

Január 18. – Pest szovjet kézre kerül, felrobbantják a Lánchidat (1945)

Ezen a napon történt ‒ Horváth Gábor írása

lerombolt-lanchid-1945

Korábban már írtunk Budapest 1944-45-ös ostromáról, de érdemes megnézni kicsit részletesebben Pest feladásának kérdését, amely 1945. január 18-án történt meg. Ez már csak azért is érdekes, mivel maga után vonta a budapesti Duna-hidak felrobbantását.

A Budapestért folyó harcok alapvetően két szakaszra bonthatók térben: Pestért, illetve Budáért történő küzdelemre. Az ostrom során Pest szenvedett kevesebbet – még szerencse, mivel a lakosság többsége akkor is a Duna keleti oldalán élt ‒, hiszen a harcok egy hónappal rövidebb ideig tartottak ott. Eredetileg a német hadvezetés Pestet egyfajta hídfőként akarta alkalmazni, amelyet az úgynevezett Attila-vonal védelmezett félkörívben három egymás mögött húzódó vonalban (Attila I., II. és III.). Ez a tankcsapdákból, aknamezőkből, árokrendszerből álló védelmi rendszer azonban nem készült el teljesen, s bár jelentősen akadályozta a szovjet térnyerést 1944 őszén, jelentősége gyakorlatilag megszűnt, miután az oroszok átkeltek a Dunán, és már nyugat felől is ostromgyűrűbe zárták a fővárost védő német-magyar haderőt.

1945 első napjaiban érte el a frontvonal Pesten a ténylegesen sűrűn lakott térségeket, a felek január elején a Soroksár-Pestszenterzsébet-Kőbánya-Rákosszentmihály-Újpest vonalon álltak egymással szemben. Ezt az észak-dél irányban elnyújtott, félkör alakú védelmet a szovjet erők középen igyekeztek áttörni, Rákospalota irányából, hogy kettészakítsák a hídfő védelmét. A páncélosok támogatásával előrenyomuló szovjetek heves harcokban nyomták vissza Kőbányán a 22. SS lovashadosztály katonáit, a Maglódi út hamarosan kilőtt harckocsikkal volt tele. Január első hetében elérték a lóversenypályát, melyet addig német utánpótlást szállító repülőgépek használtak leszállópályaként. Január 11-13-án már a Kerepesi temetőben küzdöttek a felek, elérve a tényleges belvárost, a sűrűn beépített területet. A védekező fél forrásaihoz képest így is túl nagy volt a pesti oldal, s e hídfő centrumát már igencsak benyomta a szovjet támadás, ráadásul felmentési lehetőség csak Buda felől volt reális, így Karl Pfeffer-Wildenbruch, a német csapatok főparancsnoka komolyan elkezdett foglalkozni Pest feladásának kérdésével, hogy Budán hosszabban legyen képes tartani magát a keleti oldalról átcsoportosított erőkkel.

A kiürítést a hajók és kompok korlátozott száma miatt csak a Duna-hidakon lehetett megoldani. Sokáig közhelyszámba ment, hogy Budapest hídjainak elpusztítása pusztán a német „fasiszta” hadsereg gonoszsága miatt történt meg, ami természetesen ostobaság. Háborúkban a hidak mindig stratégiai célpontok, hiszen a jelentékeny katonai akadályt képező folyókon az ellenséges átkelés megakadályozásának kulcsát jelentik. A budapesti Duna-hidak védelme addig a németeknek volt kulcskérdés, amíg Pestet tartották, és a szovjetek törekedtek a lerombolásukra, mivel ez által megakadályozhatták a Pesten rekedt német csapatok visszavonulását. Abban a pillanatban azonban, hogy a szovjet erők megközelítették valamelyiket, megfordult a helyzet, hiszen a németeknek meg kellett akadályozni, hogy az ellenség kezébe kerüljenek az átkelők. A hidak megmaradása e körülmények között gyakorlatilag reménytelen vágyálom volt csupán. Az első hídrobbantás még 1944. november 4-én következett be, igaz, teljesen véletlenül. A németek minden hidat előkészítettek akkoriban a szovjetek villámgyors alföldi előretörése miatt robbantásra, ám a Margit híd Pest és a Margit-sziget közötti íve csúcsforgalom idején a levegőbe röpült egy véletlen folytán, megölve legalább százat az éppen rajta tartózkodók (benne német utászok) közül.

Ahogy a körülzárt térség szűkült januárban, egymás után röpültek levegőbe Budapest büszke hídjai. 1944. december végén a Déli összekötő vasúti híd, január 15-én a Horthy Miklós híd, 16-án a Ferenc József híd. A harcok Pesten ekkor már a belvárosi házak között zajlottak, egyes szovjet és román előőrsök 12-én megközelítették a Nagykörutat, 15-re mind a Nyugati-, mind a Keleti pályaudvar a támadók kezére került, délebbre elérték a Kálvin teret, majd beszivárogtak a Nemzeti Múzeum épületébe.

A német főparancsnokságnak a kiürítéshez szüksége volt a megmaradt két hídra, a régi ‒ gyönyörű – Erzsébet hídra és a Lánchídra. A szovjet tüzérség és légierő az ostrom során végig törekedett a hidak folyóba omlasztására, de hiába lyukasztották át a járófelületet több helyen, azok kitartottak. A hidakat a szovjet 152 és 203 mm-es űrméretű nehéztüzérség sem tudta átkeléshez alkalmatlanná tenni. A Lánchíd (a szovjet nyilvántartás szerint a 66. számú célpont) 4 telitalálatot is túlélt, míg az Erzsébet hídon 2 lyukat ütött a tüzérség. Pfeffer-Wildenbruch végül 1945. január 17-én 19:25-kor kapta meg az engedélyt Budapest keleti felének kiürítésére. Aznap éjjel a helyenként égő város és a tüzelő fegyverek fényében német és magyar katonák ezrei tolongtak a megmaradt két híd előtt, hogy átjussanak a túlpartra. A gépjárművek, harckocsik a hídon lévő bombatölcséreket kerülgetve igyekeztek Budára, míg a német utászok előkészítették a robbantásra a hidakat. A járófelületen a szovjet tüzérség több lyukat ütött, néhol a Dunát is lehetett látni alant. Egyik lyukba belezuhant egy német személygépkocsi eleje, s nem tudott kivergődni belőle. Aknavető és ágyútűz közepette a katonák zöme hajnalra így is átjutott a budai oldalra, bár komoly veszteséget szenvedtek. Január 18-án reggel a szovjetek elfoglalták Pest immár gyakorlatilag védelem nélkül maradt belvárosát. A szovjet katonák erőszakos viselkedése persze nem tette lehetővé a pincékbe bújt lakosság fellélegzését, és az épületek is komoly károkat szenvedtek (bár nem akkorát, mint Buda).

A Lánchíd és az Erzsébet híd – egészen pontosan a pályaszerkezetek – felrobbantása január 18-án reggel 7 órakor következett be. Mindkét hídpálya a Dunába szakadt. Meg kell említeni, hogy a robbantás a körülményekhez képest humánus módon történt, azaz nem a hídpilléreket igyekeztek elpusztítani, hanem az íveket berogyasztani a Dunába, ezért a lánckamrákban helyezték el a tölteteket. Előbbi ugyanis szinte egy teljesen új híd építését tette volna szükségessé, és jóval hosszabb időt igényelt volna az újjáépítés. Ez ugyan nem túl vigasztaló, de azért tény. Az Erzsébet híd járt rosszabbul: budai hídfőjének két lánckamrájából csak az egyikben robbant a robbanószer, így a pilont a nem egyformán érő erőhatás megcsavarta és a Dunába döntötte. Ennek későbbi folyományaként a régi Erzsébet hidat később teljesen elbontották, és nem eredeti formájában építették vissza, hanem egy teljesen új, modern, kecses, ám a régitől szépségben igencsak elmaradó hidat adtak át 1964-ben.

A képen a lerombolt Széchenyi Lánchíd látható az Eötvös tér felől nézve, háttérben a Mátyás-templom.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Meruk-Ungváry: Budapest hídjai és a főváros ostroma. In: Rubicon, 2020. 12. sz. 5-17.o.; Ungváry Krisztián: Budapest ostroma. Bp.: Corvina, 2013.; mult-kor.hu

A kép a Fortepan gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője / tulajdonosa. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző / tulajdonos megnevezésével itt található: FOTO:FORTEPAN / Berkó Pál.

2021.01.18