186

Január 13. – Meghal Görgey István (1912)

Ezen a napon történt – Horváth Gábor írása

gorgey-istvan-1848-es-1849-bol

A Görgey család maga a magyar történelem, akár cseppben a tenger. Tündöklés, zuhanás, tragédia, emelkedettség. Szepes vármegye legrégebbi famíliáinak egyike (a családnevet adó település, Görgő, valamint Toporc – régiesen Toporcz – volt a központjuk), amely a XIII. századtól fontos szerepet játszott Felvidék történetében, időnként országosan is jelentős személyeket adva a nemzetnek.

Az egyik családtag a rozgonyi csatában esett el, a másik meg heves ellentétbe került Lőcse városának bírájával, lehetőséget adva Mikszáth Kálmánnak, hogy megírja 200 évvel később a történetből A fekete várost. A család címerében egy vadember tép ki egy fát tövestől, ami meglehetősen sokat elárul a famíliáról… Makacs ember volt görgői és toporczi Görgey György (1777-1843) is, aki anyja ellenkezése dacára rangon alul házasodott, mivel szász polgárlányt vett feleségül. Perczián Erzsébettől négy fia érte meg a felnőttkort, sorrendben: Guido 1810-ben, Ármin 1812-ben, Artúr 1818-ban és végül István 1825-ben. Közülük egyértelműen Görgei Artúr (1818-1916) a legismertebb, hiszen a magyar történelem dicső, ám tragikus korszakában lett a honvédsereg fővezére, a tavaszi hadjárat hadvezére, az ország diktátora, majd minden ok nélkül leghírhedtebb árulója. Görgey Guido (1810-1864) a szabadságharc során Bécsben volt tisztségviselő, ellenben a másik három férfiú katonaként sorakozott fel a honvédseregben 1848 nyarán. Görgey Ármin (1812-1877) a harcok során őrnagyi rangig jutott, önálló hadoszlopot parancsnokolt öccse fővezérsége alatt – jelentős tehetséggel ‒, majd a feldunai hadsereg vezérkari főnöke is volt rövid ideig, mikor a visszavonulás során Bayer József lelkileg összeomlott, és italba fojtotta bánatát. Artúrra most nem térünk ki, de a legkisebbik Görgey fiú sem volt akárki.

Görgey István (1825-1912) ügyvédnek tanult, majd 1848 augusztusában önkéntesként került a délvidéki hadszíntérre a szerbek ellen, ahonnan hadnagyként kinevezték bátyja, Artúr mellé parancsőrtisztnek. Ez a feladat nem irodai munkát jelentett, hanem igencsak veszélyeset – a csata forgatagában nekik kellett a testvér/fővezér parancsait eljuttatni a harcban álló alakulatokhoz ‒, ráadásul később az 51. zászlóalj századosaként részt vett nagy ütközetekben is. 1849. június 28-án például a Győr környékén vívott összecsapások részeként a Ménfő és Csanak térségében folyó harcok résztvevője volt, s szemtanúként annak legfontosabb megörökítője emlékezésében. Július 2-án a második komáromi csata során különösen kiemelkedett bátorságával, ekkor századosként ő vezette az egész zászlóaljat, melyért ki is tüntették. A fegyvert bátyjával együtt Világosnál tette le, majd elszakították tőle, és közlegényként besorozták az osztrák hadseregbe. Az atletikus bátyjával ellentétben apró termetű fiatalember 1851-ben szabadult onnan, ezután ügyvédként, majd közjegyzőként Budapesten helyezkedett el. Jellemző, hogy István katonai szolgálatból való szabadulása után nem jegyesét (későbbi első feleségét, Mokry Emmát), hanem bátyját kereste fel először, akit az 1867-es kiegyezésig – melynek mindketten nagy hívei voltak – a Klagenfurt melletti Viktringbe internáltak. István egész életét arra tette fel, hogy tisztára mossa Artúr becsületét, és erről még akkor sem tett le, mikor már testvére sem hitt ennek lehetőségében. Görgei Artúr megrendíthetetlen volt a megaláztatások eltűrése során, Görgey István pedig haláláig makacs abban, hogy ezen változtat. Még a kiegyezés évében a Perczel Mór-féle vádra reflektálva (hogy Görgei Artúr szándékosan dobta őt oda Mórnál az osztrákoknak) megírta A moóri csata című tanulmányát, amelyben tételesen cáfolta a vád érveit. Ügyvédi fizetésének javát az 1848-49-es dokumentumok begyűjtésére fordította, mivel tudta, hogy ezek a jövő történészei előtt igazolni fogják bátyja ártatlanságát. E monumentális gyűjtőmunka eredménye lett fő műve, az 1848 és 1849-ből. Élmények és benyomások címmel megjelent háromkötetes alkotás (a képen saját, dedikált pédány!), amely furcsa egyvelege a visszaemlékezésnek, forrásközlésnek és forrásfeldolgozásnak, s amely a mai napig alapmű a szabadságharc hadtörténetéhez.

Mivel Artúrnak szinte semmi esélye nem volt Magyarországon – elképesztő sztorik vannak arról, milyen atrocitások érték, mikor például munkáért folyamodott, vagy csak vacsorázni akart étteremben ‒, így Görgey István gondoskodott róla. Visegrádi házát átadta bátyjának, aki ott gazdálkodott, kedvét lelte – az őt le nem árulózó – növények gondozásában. Borsót termelt, szőlőt és rózsát metszett, mely utóbbiról ismerősei a villát Bulgáriának becézték. Néha persze Budapestről diákok érkeztek, akik szidalmazták az öregedő hadvezért, de ő tűrte. Görgey István meg írt és írt, amikor munkája csak engedte. Megírta Görgei Artúr 1848 előtti életét, majd száműzetésének történetét is, ám a kiadónak azzal a feltétellel adta át ezeket a kéziratokat, hogy csak testvérének halála után teheti közzé. Így is történt. A Görgey Arthur ifjusága és fejlődése a forradalomig 1916-ban jelent meg, míg a Görgey Arthur a számüzetésben 1849-1867 csak 1918-ban, mivel mindkettőben erősen felhasználta testvére családi levelezését. Mikor megkérdezték tőle, mi hajtja, hogy bátyja nevét tisztára mossa, miközben Artúr láthatóan nem igazán foglalkozik már a kérdéssel, az öcs egy történetet mesélt el gyermekkorából. Édesapjuk rangon aluli házassága miatt a család tragikus pénzügyi helyzetben volt, s a kisgyerek Istvánnak nem tudtak nadrágtartót venni. Mikor ez kiderült, Artúr – aki, ellentétben bécsi katonatársaival, távol tartotta magát a kártyázástól, báloktól – összekuporgatott annyit, hogy megvehesse öccsének a nadrágtartót. Görgey István ezt a nadrágtartót fizette vissza alázatos munkájával. 1911-re lefordította Artúr 1848-49-ről írt, 60 éve Magyarországon szinte senki keze által nem forgatott, kiadatlan művét (Életem és működésem). Óvatosan megjegyezte a kiadónál ekkor, hogy talán mégiscsak érdekelhet valakit a szabadságharc fővezérének írása is… Ennek kiadását még megérte, de bátyját megelőzve tért vissza őseihez a porba 1912. január 13-án. Életpályája a testvéri szeretet és rajongás iskolapéldája.

Görgey István sok neves emberrel tartott kapcsolatot, Mikszáth Kálmán jó barátja volt, tőle kapta nagy írónk a „muníciót” a már említett regényéhez, így A fekete várost közvetve neki köszönhetjük. Ábrányi Kornél így búcsúztatta Az utolsó gránátos című nekrológjában Görgey Istvánt: „Soha nem tudta, de nem is akarta felülmúlni bátyját, de a maga szerénységében, hűségében és alárendeltségében méltóvá lett hozzá. Abból a sziklából, melyet az Arthur történelmi nagyságáról elhengeritett, kitelik egy szobor az ő számára is.


(Megjegyzés: Görgei Artúr 1848 után élete során végig következetesen Görgeinek írta a nevét i-vel, míg a család többi tagja, így István is az ősi Görgeyt részesítette előnyben. Ebben az írásban úgy írtuk családnevüket, ahogy maguk tették.)

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom:
Ábrányi Kornél: Az utolsó gránátos. In: Pesti Napló. 1912. január 18. 1-3.o.
Bona Gábor: Tábornokok és törzstisztek a szabadságharcban 1848-49. Bp.: Zrínyi, 1983
Görgey István: 1848-1849-ből. Élmények és benyomások. I-III. Budapest, 1885-1888

2021.01.13