Az Apollo-program rosszul indult. Az Apollo-1 tragédiája után az egész űrhajót újra kellett tervezni, ami azt is jelentette, hogy 1966-tól 1968-ig szüneteltek az emberes küldetések, amelyek végül az év októberében indultak be ismét: az Apollo-7 élesben tesztelte az űrhajót, majd következett volna a holdkomp kipróbálása még Föld körüli pályán az Apollo-8-cal. Ám a holdkomp nem készült el időben, így kérdésessé vált, mi is lesz a háromtagú legénység, William „Bill” Anders, James „Jim” Lowell és Frank Borman pontos feladata (a képen balról jobbra).

George Low ötlete nyomán az a döntés született, módosítják a menetrendet, és a 8-as számú hajót elküldik egészen a Holdig. Ennek nyomatékot adott, hogy a szovjet űrprogram látványos eredményt produkált 1968 őszén. A Zond-5 automata űrhajó szeptemberben eljutott a Holdig, fedélzetén teknősbékákkal, majd sikerült is visszahozni onnan. Mivel a Zond űrhajók egy űrhajóst is képesek voltak elszállítani, felmerült a lehetőség, hogy előbb éri el szovjet űrhajós a Hold körüli pályát, mint amerikai, ha várnak az Apollo-9-ig ezzel, ahogy eredetileg tervezték. A holdkomp úgysem volt kész az Apollo-8-nak, így hát logikus döntés volt a váltás. (Ennek a döntésnek a következtében lett az Apollo-11 az Apollo-10 helyett a Holdra szállás űrhajója!) Voltak, akik eleinte őrültségnek gondolták, hogy kis lépések helyett egy óriási ugrást akarnak bevállalni. James Webb, a NASA igazgatója először leüvöltötte a javaslatot beterjesztő vezetők fejét, felsorolva a kockázatokat, melyeket a küldetés rejt, sőt líraibb okokat is: „Ha ez a három ember ott ragad, és a Hold körüli pályán halnak meg, akkor soha senki – se szerelmesek, se költők, se senki más – nem lesz képes ugyanúgy tekinteni a Holdra, mint eddig.” Valóban fennállt a lehetőség, hogy temetőt csinálnak a Holdból.

Csak hogy értsük ennek a merészségét: Az Apollo-8-ig nem volt ember, aki távolabb került a Föld felszínétől, mint 1374 km. A Hold viszont 386000 km-re volt, vagyis csaknem a háromszázsszorosára… Ezen túl ők voltak az elsők, akiknek el kellett hagyniuk a Föld gravitációs terét, hogy belépjenek egy másik égitest vonzásába, a Holdéba. Ez azt is jelentette, hogyha mondjuk nem indul be az a hajtómű, amely a Hold körüli keringésről meglódítja az űrhajót a Föld felé, akkor örökre ott maradnak, s a Holdnak lesz egy apró műholdja, rajta három halálraítélttel… Végül Webbet sikerült meggyőzni, hogy a feladat kellő körültekintéssel megoldható, elfogadható kockázat mellett.

Az űrhajósok mindenesetre nem a versfaragók jövendőbeli problémáin lamentáltak, hanem felkészültek az útra. Az Apollo-8 logója talán a legsikerültebb a missziók közül, Jim Lowell ötlete nyomán egy nyolcas ölelte körbe a két égitestet a felvarrókon. Frank Borman és Lowell már repültek együtt a Gemini VII-tel, így korábban összekovácsolódtak, s csatlakozott hozzájuk az újonc Bill Anders, aki az út során elkészítette a XX. század egyik legnagyobb hatású fényképét, a Földfelkeltét. Az Apollo-8-as legénysége a program történetírói szerint talán a legjobb csapat volt, kiváló egyéniségekkel. A kilövésre 1968. december 21-én került sor, mely során először gyújtották be emberek alatt a 110 méter magasságú Saturn V-ös rakétát, nagyjából 160 millió lóerővel. Ahhoz, hogy az űrhajó elszakadjon a Földtől, a hajtóművek közel 39000 km/h sebességre gyorsították. Az út a Holdig szerencsére semmi rendkívüli izgalmat nem hozott, és csak tudományos feladataikat és a szükséges pályamódosításokat kellett megoldani.

A szovjetek és az amerikaiak az űrhajózás menedzselésében egészen eltérő stratégiát folytattak. Míg a kommunista program szigorúan titkos volt, és a sikerekről fáziskéséssel, a kudarcokról meg egyáltalán nem értesült a közvélemény, addig a NASA űrprogramja a lehető legnagyobb nyilvánossággal működött. Ennek keretében az éppen Hold felé száguldó asztronauták többször élőben jelentkeztek, s a tv-készülékeik segítségével az emberek betekinthettek ebbe a különleges kalandba. Először a repülés 31. órájában jelentkeztek be, majd az ötvenötödikben 17, illetve 23 perc erejéig. Az első alkalommal az űrhajót mutatták be és a mindennapi életet (azt inkább kihagyták, hogy Borman hasmenéstől és hányástól szenvedett „tengeribetegség” miatt, ami súlytalanságban még annyira sem kellemes, mint a Földön), második alkalommal pedig fekete-fehér képet sikerült mutatniuk a távolodó Földről. Hármójuk volt ugyanis a történelemben az első ember, akik teljes egészében láthatták a földet mint bolygót. A harmadik adás különleges lett, mivel éppen december 24-re, szentestére esett. Úgy időzítették, hogy akkor szólhassanak Amerikához, amikor már mindenki otthon van, de a gyerekek sem alszanak még. Ekkorra az Apollo-8 sikeresen Hold körüli pályára állt, melyet a küldetés során tízszer került meg.

A Föld és a Hold távolsága méretarányosan

1968. december 24-én Amerika lakossága élő közvetítést kapott a Hold körül keringő Apollo-8 legénységétől. Miután Borman beköszönt a 386 ezer kilométerre lévő otthoniaknak, kamerájukat az alattuk 60 km-rel elsuhanó Holdra irányították. Mivel a felvétel fekete-fehér volt, megpróbálták leírni, milyen is onnan nézve a Hold. Lowell megejtően beszélt arról, hogy mennyire kietlen pusztaság az egész, és hogy innen nézve a Föld milyen nagyszerű oázis a világűr sötét végtelenségében. Az Apollo-8 asztronautái a Holdig utaztak, hogy rájöjjenek, milyen értékes az, amit maguk mögött hagytak. Anders szinte geológiai előadást tartott a lent látható képződményekről, majd bemutatták a Nyugalom tengerét, ahol 8 hónappal később Armstrongék leszállnak. Végül a közvetítést egy felolvasással zárták. Bill Anders kezdte: „Kezdetben teremté Isten az eget és a földet. A föld pedig kietlen és puszta vala, és setétség vala a mélység színén, és az Isten lelke lebeg vala a vizek felett.” Mindez egyszerre hangzott félelmetesen és megindítóan a Hold kietlen képeit látva. A három űrhajós a Biblia első sorait olvasta fel a Teremtés könyvéből, a Genezisből (később a NASA-t ateista csoportok emiatt be is perelték…). Borman és két társa ezt üzente a tőlük nagyon messze karácsonyt ünneplő embertársaknak. Aligha lehetett alkalmasabb idézetet találni, miközben a Holdról nézve ott lebegett távol a Föld.

Az Apollo-8 űrhajósai az adás után hamarosan megkezdték az utat haza, a hajtóművek beindultak. 1968. december 27-én már sikeresen vissza is tértek a Földre, sőt még ma is velünk vannak, Bormann és Lowell a 93., Anders a 88. évét tapossa. Közülük Lowell a legismertebb, elsősorban a Tom Hanks szereplésével készült film, valamint a híres „Houston, van egy kis problémánk” mondata miatt. Lowell ugyanis az Apollo-13 parancsnokaként ismét eljutott a Holdig, sőt ő lehetett volna az 5. ember, aki ott jár, ám az úton jött az ominózus „kis probléma”, amely miatt csaknem otthagyta a fogát a legénység. Lowell így egyszerre a világ egyik legszerencsésebb és legpechesebb űrhajósa. Elképesztően szerencsés, mert az űrhajózás korai szakaszában túlélt 4 űrutazást, még szerencsésebb, mivel az Apollo-13 parancsnokaként túlélt egy igazán veszélyes helyzetet, s mégis a legszerencsétlenebb, mivel egyetlen emberként kétszer is eljutott a Holdig, és egyszer sem tehette rá a lábát.

(Aki érdeklődik a Hold, vagy az égbolt egyéb objektumainak fényképezése iránt, annak segítség lehet a NightSkyPix cikke a témában.)

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Robert Kurson: Rakétaemberek. Bp.: Akkor, 2018

A képek a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származnak, a szerzői jogtulajdonosok a képek készítői. A felhasznált képek forráshelyei a szerzői jogi feltételekkel és a szerzők megnevezésével a következő linkeken találhatók: 1. kép; 2. kép.