1879-ben elhagyta Taganrogot, szüleihez költözött Moszkvába, és beiratkozott a moszkvai egyetem orvosi karára. Először Antosa Csehonte álnéven humoreszkeket írt, 1882-től három éven át a  pétervári Oszkolszki munkatársa volt. 1884-től Moszkva környéki kórházakban dolgozott, és hogy anyagilag segítsen családján, magánpraxist vállalt. Ettől az évtől kezdve egymás után jelentek meg kötetei, közülük a Szürkületben cíművel Puskin-díjat is nyert, a Tarka történetek című művével pedig megalapozta irodalmi hírnevét. 1887-ben a Kors színház bemutatta Ivanov című darabját, és ezzel élete is teljesen megváltozott.

1890 áprilisában a Szahalin szigetekre utazott, hogy tanulmányozza a fegyenctelepek életét. Útirajza Szahalin címen 1894-ben jelent meg, és olyan nagy hatása volt, hogy a kormányzat rövidesen javítani kényszerült a telepek nyomorúságos helyzetén. 1892-ben kis birtokot vásárolt Melihovóban, nem messze Moszkvától, itt élt szüleivel, testvéreivel egészen 1899-ig. Bekapcsolódott a helyi egészségügyi- és iskolaügyi szervek munkájába, felújította az orvosi praxist, részt vállalt a kolerajárvány elleni védekezésben; a parasztok gyógyítását ingyen végezte. A gyógyítás, az önkéntes társadalmi feladatok ellátása mellett írói munkássága a tetőpontra ért. Melihovóban készült el egyik legismertebb prózai műve, A 6-os számú kórterem, itt írta a Három év és az Életem című kisregényt, valamint egészen újszerű drámáját, a Sirályt.

Az 1890-es évek vége felé a megfeszített munkától amúgy is ingatag egészségi állapota észrevehetően romlani kezdett. 1899 januárjában 75 ezer rubelért eladta műveinek kiadói jogát, és ez lehetővé tette számára, hogy tengerpartra, a Krím-félszigetre, Jaltába költözzék, és ott villát építsen.

1900-ban tiszteletbeli akadémikussá választották. Jaltai tartózkodása idején került szoros kapcsolatba Tolsztojjal és Gorkijjal. Élete utolsó három évét a siker csúcsán és a közeli halál előérzetében töltötte. 1901-ben megnősült, Olga Knippert, a Moszkvai Művész Színház tagját vette feleségül, és a negyvenedik születésnapján részt vett a Művész Színház Cseresznyéskert bemutatóján, amelyen egyúttal huszonöt éves írói jubileumát ünnepelték. 1904-ben a németországi Badenweilerbe utazott tüdőbetegségét gyógyítani, és itt is halt meg. Sírja a novogyevicsi temetőben áll, egykori jaltai és melihovói háza ma múzeum.

Drámái és prózai írásai középpontjában nem a cselekmény fordulatossága, hanem a történések látszólagos esetlegessége, illetve a figurák belső történéseinek, hangulati változásainak részletes ábrázolása áll. Minden írásában jelentős szerephez jut az idő, illetve annak mulandósága. Ez a mulandóság azonban nem tragikus vagy elégikus: egyszerűen csak triviális, és éppen ezért figuráinak nincs esélyük arra, hogy életüknek mélyebb értelmet találjanak. Csehov dramaturgiája a látszólagos esetlegességek ellenére nagyon szigorú szerkezeti elveket követ. E következetességnek ismert példája az úgynevezett „csehovi puska” elve, mely szerint ha az első felvonásban megjelenik egy puska, akár csak egy pillanatra is, akkor annak a darab végéig el kell sülnie; ellenkező esetben a puskának nincs helye a dráma szövetében.

Az író tudatosan is a novella megújítójának vallotta magát. Legtöbb novellája rövid elbeszélés, egy-egy élethelyzetet, jellemző mozzanatot ír le. A cselekmény helyett a szereplők beszélgetései válnak fontossá. Hőseit nem jellemzi közvetlenül, nem írja le külső és belső tulajdonságaikat, lelkiállapotukat. Csehov az elhallgatás, a ki nem mondott szavak nagy művésze volt, hatását Hegedüs Géza író-költő így fogalmazta meg: „Az a novellairodalom, amely Boccaccio óta kísérte az európai széppróza történetét, Maupassant-nal és Csehovval lépett a múlt század utolsó negyedében olyan magasságokig, amelyet az utódok azóta sem tudtak megközelíteni.”

Nagy Mária

A kép a Wikimedia Commons szabad felhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével itt érhető el.