130

Az élet kiteljesedése

A Makám, a Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák, valamint a Guessous Mesi új albumai

guessous-mesi

Zubog tovább az év végi megjelenések árja, így annyit elöljáróban megállapíthatunk, hogy az igen belassult kulturális élet ellenére, vagy tán pont azért is, a folk / világzenei / jazz stb. színterek zenekarai rendre és nagy odaadással végzik el házi feladataikat. Mi több, olyan lemezekkel rukkolnak elő, amelyek önnön létükkel húzzák alá, hogy az élet a költészet tükrében tud igazán kiteljesedni.

A Makám nem egészen lineáris utat jár: Krulik Zoltán zenekarvezető/dalszerző (igazából egy személyben öröktag) több különböző felállású projektet is futtat ezen a néven, viszont minden lemezét átlengi az a drámai hangvétel és melódiakészlet, amiről persze akkor is felismerni, mely portán is járunk, ha nem látjuk a borítót. Talán pont attól tud magas minőségben maradni a Makám minden új megjelenésével, hogy a külső és belső akadályokat leküzdő és feldolgozni tudó önazonosság a vezérfonal. Ezen identitás legfőbb eleme természetesen a költészet: a klasszikus versbe vetett hit és bizalom, ami folytonosan újrafogalmazza a szépség és igazság lényegét. Ez az, ami képes rámutatni mindarra, amit egyébként pusztán hangszeres zenében is el tudnak mesélni, ha úgy adódik. Korábban adódott úgy, az életmű első felében kizárólag instrumentális lemezeket készítettek, sokféle, mára teljesen vagy részben háttérbe került hatással, aztán egyre közelebb jöttek a letisztult gitáros folkhoz, a népzenéhez, egyáltalán az egyszerűbb dalformákhoz. Majd pedig minden összekeveredett végleg, és mostanában azon kapjuk magunkat, hogy többek közt azért várható annyira egy-egy új Makám megjelenés, mert a három-négy főcsapás bármelyikén további mérföldkövekhez érkezhetünk, minden egyre inkább kikristályosodik.

Ha már a sokarcúság is be lett hozva, tavaly Ady-dalokkal mehettünk egy kört, ezekben a klasszikus folkos arculat lett kidomborítva. De nyolc éve például elindult egy másik masszív ág is, a Robinzon Kruzo lemezzel, ami először új bandaként íródott, aztán mégis maradt a Makám családban. Viszont ezen vállalta be először Krulik Zoli a teljes frontszerepet is, ez pedig olyan jól sült el, hogy azóta a legjobb férfielőadók közé számíthatjuk. 2015-ben a Petri dalok is hasonló hangvételben készült, mondjuk jóval kevésbé rockosan, és ilyesmi a friss megjelenés is, hogy végre célhoz érjünk: Makám Műhely (Krubavi trio): Eladó a hajó (Z Paraván, 2020). A munka dandárját a Krulik Zoltán (ének, gitár), Vincze Pál (szintetizátor), Bata István (basszusgitár) trió végzi, de a minimál hangszerelés és az egyszerre megszólaló aránylag kevés hang ellenére sincs semmiben hiány, sem a kísérőakkordokat és dallammeneteket, illetve a lelkiállapotokat illetően sem. Ezt a csorbítatlan egyszerűséget az sem borítja fel vagy tolja túl, hogy három további Makám zenész (Bede Sári: ének, Eredics Dávid: szaxofon, kaval, klarinét, és Kuczera Barbara: hegedű, ének) is hozzákapcsol időnként néhány odaillő hangot, mert mindvégig – és voltaképp ez a lényeg ‒ a dal mint olyan van fókuszban. Lehet erről persze más véleményünk, de mindegy, ki miben utazik, legyen az formailag pop, kortárs rock vagy folk, csúcson azok bírnak maradni művészileg (és néha persze kereskedelmileg is, de azt most hagyjuk), akik elsősorban dalban gondolkodnak. És le is tudják az érdemi részről a felesleget hántani.

Zamatos gitárokkal és szintikkel, valamint barátságos tónusú basszussal aládúcolt arany-nehéz konstrukciók 21 tétele az Eladó a hajó; Krulik Zoli pedig tényleg csehtamási szinten szólaltatja meg utánozhatatlan szerzeményeit. Igazából talán ennyit is elég lett volna mondani róla. Azt még hozzátehetjük, hogy tizenhárom Ady, kettő Somlyó Zoltán és hat saját vers lett megzenésítve, Zoliról pedig már régóta tudjuk, hogy poétaként is a nagyok közt a helye.

A Rackajam, azaz a Ferenczi György és az 1-ső Pesti Rackák új lemeze, a Rackák a Zűrben (Gryllus, 2020) a szokásos meghatározásokkal még kevésbé behatárolhatóbb, mint eddig. Persze a blues stimmel, a magyar népzene, némi country, a rockandroll is hiánytalanul, meg még valami soul – miért ne, már csak szó szerinti értelmében is. Valójában a sok lemez óta felfedezett betyárságot kéne elsőként felhozni, de persze abszolút romantikus értelemben. Már ha a suhancos nekibuzdulás valóban romantikus, ugyanis a Rackák legfőbb ismérve a korlátokat nehezen bíró szabadságvágy és életszeretet. Innen nézve pedig nem csoda, hogy gyakorlatilag mindenbe beleakadnak, ami ostoba és otromba betonfal, legyen az politikai, vagyis bármilyen közéleti baromság, oldalakra felosztott sanyarúság és elvárások tömkelege. Szóval természetes, hogy az ilyesmit szóvá teszik, akárcsak a gyermeki jóérzést, az egyensúly kedvéért a réteken szaladgálást és az élet mindennapi örömeit éppúgy, mint zűrjeit. A Rackák tehát úgy vannak zűrben, ahogy bárki más közülünk, a különbség dalszerzői kvalitásaik mellett elsősorban remek túlélési stratégiájukban nyilvánul meg: sose késő továbblépni, és eleve az se biztos, hogy valóban bajban vagyunk. Mert ugyan az is baj, ha zászlót rakunk ki, és az is, ha nem, és akkor is megijedünk, ha kevés lájkot kapunk, vagy mástól kell állandóan megtudni, hogy éppen kit kell utálni. Szóval szépen kiterítik elénk saját életünket és világunkat, amit, ha félre is ment már rég, azért mégis meg kell tanulni örömmel megélni.

Ha lebontjuk dalokra ezt az új albumot, akkor ugyanazt kapjuk, mintha semmi ilyesmit nem tennénk. Merthogy minden fényszögből ugyanaz: az eddigi életmű esszenciájának látványos ívű visszatükrözése. Fellelhető benne minden olyasmi, amibe már eddig is belekóstoltak, és bár azokat a korábbiakat is nagyrészt csúcsra járatták az eddigi albumokon, most valahogy még lazábbra lett eresztve a gyeplő. A minden mindegy elvében itt nincs semmi nihilista felhang, épp ellenkezőleg: minden számít, így a teljes odaadás jelenidejében járunk, egyre közelebb és közelebb kerülve az élet legfontosabb minőségeihez; a létszomj itt érte el eddigi legodaadóbb fokozatát. De még a blues is: a Sirató című zárószámban úgy szól népzene és herfli, szaggató ritmus és édes-bús ének, hogy saját szívünk adja a másikat… Ó istenem, hányszor mondtam már, hogy az a legjobb Rackalemez, ami épp megjelent, semmi értelme tehát ismételni magam, ezért: ha társat keresünk magányunk oldására a zűrben, akkor ez a lemez tökéletes választás a komaságra.

A világvége előtti percekben körbetrombitálták a haverok jó részét, így például komplett népzenekar (Dűvő), Pál István Szalonna, Csoóri Sándor Sündi, Russ Pahl, Heinczinger Mika, Koncz Gergely, Jeff Coffin és még sok egyéb muzsikus tolja a frankót a Rackákon (Apáti Ádám, Bizják Gábor, Ferenczi György, Jankó Miklós, Pintér Zsolt) kívül, és csak annyit remélhetünk, hogy mondjuk jövőre épp ilyen elánnal és nagy lélekkel dolgozzák fel a következő világkrízist. Különös tekintettel a legszemélyesebb apróságokra is természetesen.

Guessous Mesi új albuma még úgy is jelentős lépésváltás, hogy egyébként az elmúlt tíz év mérlege – amióta komolyabban színpadra lépett és lemezeket készít ‒ a folyamatos tanulás és önképzések színtere maradt. Pár éve a Meshinda lemezről ezt írtuk: „Mesi a földre szállt angyalok tehetségével bír, elég csak megszólalnia, már fenn is szárnyalunk a magasban, pillanatok alatt magával húz egy lakhatóbb minőségbe.” Épp ezért soha nem is a műfaji elemek és azok ilyen-olyan mértékű megújítása, ki-beemelése, hangsúlytologatása a legfontosabb, hanem a lélek-mély alámerülések és a megosztani szándékozott tapasztalatok onnani felhozása. Ez a testvériesség számít igazán, és ettől válik igazzá az angyalhasonlat: Mesi hallhatóan minden idegszálával és teljes akaratával azon van, hogy olyan húrokat pendítsen meg magában, amely a többi emberre is rárezonál, hogy belőlük is előcsalogassa az érzékenységet, a felismeréseket, a szív empátiáját.

Ez az új album, amely az Átváltozás – Sorsok & Dalok (Tom-Tom, 2020) címre hallgat, a szociális beleérző képességeink határait igyekszik kitágítani, méghozzá azzal a legegyszerűbb módszerrel, hogy valódi emberek léthelyzeteiből írt Mesi dalokat. Szerencsére nem dokumentarista film pereg lelki szemeink előtt a lemezt hallgatva, inkább olyan belső utazást generál, amit nem érdemes kívülre tolni, úgyis ott is csak magunkra ismerhetünk, és ez ennek a zeneköltészetnek a másik lényeges pontja. Mesi persze kedves teremtés, így finoman fogalmaz bevezetőjében is: „Szeretnélek meghívni a világomba. Egy olyan világba, amiben az emberek meghallgatják egymást és értékelik a másikban azt, ami talán bennük még nincs meg. Egy olyan világról énekelek, amiben igazi embertársak vagyunk. Egy olyan világról álmodom, amit egyre inkább valóságként élek meg.” Bizony, bennünk is megvan gyakorlatilag minden, ami másokban, és néha éppen az a legélesebb tükörkép, amire odapillantani alig merünk. Itt jön a képbe szerzőnk: egyrészt ő elment peremhelyzetben élő gyermekekhez és felnőttekhez különböző intézetekbe, és több hétig tartó interjúsorozatok keretében szólaltatta meg őket. Ezekből a mélyinterjúkból formált ki 13 olyan dalt, amely az album gerincét adja. Másrészt pedig, és ez ugyanolyan fontos, mint az alapszándék: ezek a dalok, ahogy már céloztunk rá, messze meghaladják a hétköznapi dokumentálás szintjét, mert a zeneművészet értő kezekben pont arra képes, hogy sokkal áthatóbban bevigye azokat az érzéseket és gondolatokat, melyek a prózai-verbális rétegek mögött húzódnak. Egyszerűen szólva: egy igazán jó dal nagyobbat üt, mint a híradós szembesítés.

És akkor még mindezektől is szakadjunk el kissé, és érezzük át úgy mint tisztán zenei produkciót. Az egy dolog, hogy népzene (magyar, török és marokkói), jazz, klasszikus és pop van terítéken ebben a bővérű fúzióban, de ezek az alapműfaji belövések sosem tudják igazán leírni az adott produkciót, hiszen ezernyi másra is ráfoghatjuk pont ezeket. Mindemellett még arra sem feltétlenül alkalmasak, hogy megszólítsuk velük a zenerajongók egy részét, mert közben elveszíthetünk másokat, miközben magát a zenét hallva akár szerelembe is eshetnének. Talán nem meglepetés, hogy velem ez utóbbi történt, Mesi (és zenésztársai: Arif Erdem Ocak, Barvich Iván, Boros Gerzson Dávid, Kertész Ákos, Marouan Benabdallah, Máthé László, Ölvedi Gábor, Tóth Szabolcs) muzsikája maga a megtestesült mámor – zengő csillámlása már-már ízélménnyel jár. Először pillangó szárnypor finomságú éteri szintje hatol be a szívbe, és onnan materializálódik vissza a fizikai test azon részeibe, amelyek érzékszervként próbálják dekódolni. Innen eredhet ez a nyirokrendszert is megmozgató ízhatás, és erre bizony kevés muzsika képes. Oké, én nyilván leginkább erre az akusztikus, különleges hangszereket (kaval, ney, tapan, tambura, baglama, darbuka stb.) megszólaltató folkzenére vagyok elsősorban kalibrálva, így könnyen utat talál hozzám, de ilyen szintű érintettséghez azért jó adag plusz is szükségeltetik. Ez a plusz pedig egyértelműen maga Mesi: énekstílusa és hangjának vibrációja egyszerre elnyugtató és felkavaró, éppúgy megszólít ősi ösztönöket az emberben, mint az újjászületés lehetőségének tiszta ártatlanságát. Micsoda kör!

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu

2020.12.09