Ha valaki még mindig csodálkozna, akkor jeleznénk, hogy a két japán célpont között helyezkedik el az úgynevezett dátumválasztó vonal, s így az attól keletre lévő Hawaiion még december 7-ét írták, mikor Malajziában 8-án, kevéssel éjfél után megkezdődött az invázió!

Japán legfőbb stratégiai és gazdasági gyengesége azt volt – és ma is az ‒, hogy ásványkincsekben nagyon szegény, s mivel a XX. század elején ipari és katonai nagyhatalommá vált, ezekre óhatatlanul szüksége lett. Különösen égetővé vált a helyzet, mikor 1941 nyarán a Kína elleni akciói következtében az Egyesült Államok, Hollandia és Nagy-Britannia is gazdasági szankciókat léptetett életbe Japán ellen, megtiltva stratégiailag fontos nyersanyagok és termékek bevitelét. A szigetország vezetése úgy döntött, hogy kénytelen lesz megszerezni magának a nyersanyaglelőhelyeket, ezért elkezdte megtervezni Délkelet-Ázsia meghódítását. Míg Holland Kelet-Indiát (ma Indonézia) a kőolaj tette elsősorban vonzó célponttá, a brit kézen lévő Malájföldet a gumi (a világtermelés 40%-át adta) és az ón (60%). Japán elsődleges célja ez volt, ezért kellett kiiktatnia Pearl Harbornál az amerikai flottát, hogy az ne akadályozhassa törekvéseit. Ahhoz, hogy milyen hatalmas térség a délkelet-ázsiai szigetvilág, talán elég annyi, hogy Új-Guinea legkeletibb fokától Indonézia legnyugatibb pontja 6300 km-re van, ami megegyezik a London-India távolsággal, csak a térképek miatt szemünk a nem területtartó vetületek torzítása miatt nem ehhez van hozzászokva. Borneó szigete önmaga kétszer nagyobb, mint Németország! Egy ekkora térség pár hónap alatti elfoglalását pedig nagyon meg kellett tervezni, a másfél magyarországnyi Jáva inváziójára alig 34 ezer főt vonultattak fel. Ez pedig csak egy félház az új Puskás stadionban...

A britek alapvetően úgy vélték, hogy legfontosabb erődjük, Szingapúr Malajzia felől nem igazán támadható hatékonyan. Thaiföld irányából két használható út vezet csak délnek, a Maláj-félsziget közepén pedig dzsungellel fedett erdőség húzódik. Így gyakorlatilag csak a két tengerparti sáv alkalmas modern hadsereg felvonulására. Ezt a két utat is számtalan folyó keresztezi, s a hidak felrobbantásával nagyon meg lehet nehezíteni egy innen támadó sereg útját. A brit parancsnok, Arthur Percival tábornok helyzete ennek ellenére nem volt könnyű. Katonáinak többsége alig ismerte a gyarmaton uralkodó viszonyokat, és nem kaptak kiképzést dzsungelharcra. Égető hiányt szenvedett emellett repülőgépekben és páncélosokban. 1941. december 7-én mindössze 158, túlnyomórészt elavult repülőgép állt a rendelkezésére a tervezett 582 helyett. Ezeken túl Szingapúr nem volt felkészítve egy szárazföld – azaz Malajzia – felőli támadásra, amelytől alig 1 km széles csatorna választja csupán el. A tenger irányából hatalmas ágyúk védték a várost, ám később kiderült, hogy azok rossz felé néznek, mert az ellenség nem onnan érkezett.

Hozzá kell azonban tenni, hogy a japánoknak sem volt egyszerű helyzetük. Malajziát kétszer annyi brit katona védte, mint amennyi a támadáshoz rendelkezésre állt, s nekik kellett partra szállni, ami nem olyan egyszerű katonai feladat. Ugyanakkor a hadvezetésük rendkívül ügyesen szervezte meg a légi támogatást, és a hadműveletek során végig igen jelentős légifölényt élvezett. A japán pilóták képzettebbek voltak, Mitsubishi A6M Zero vadászgépeik a legjobbnak bizonyultak a térségben. 1940 szeptemberében – miután Franciaország Európában vereséget szenvedett Hitlertől – Japán elfoglalta Indokína északi részét, ahol tengeri és légi támaszpontokat alakított ki, ahonnan már könnyen elérhették a brit célpontokat.

Helyi idő szerint 1941. december 8-án, kevéssel éjfél után (két órával a Pearl Harbor elleni támadás előtt) Kota Bharunál megkezdődött az invázió. Ezzel egy időben a japán repülőgépek bombázták a brit repülőtereket, s az ellenséges gépek nagyja 24 óra alatt megsemmisült. Az inváziót végrehajtó japán 25. hadsereg parancsnoka, Tomojiku Jamasita talán a legjobb japán szárazföldi tábornok volt, hírhedten kíméletlen, de minden hájjal megkent katona. Malajziában elsődleges célpontjuk a Kota Bharu-i repülőtér volt, melyet a 18. hadosztálynak kellett a partraszállást követően elfoglalni. Más hadosztályok Thaiföld déli részét vonták ellenőrzés alá, s a thai kormány hamarosan megadta magát, majd szövetséget kötött a támadókkal. Innentől kezdve a japánoknak szilárd állásaik voltak Malajziával szemben, megkezdődött a szárazföldi támadás a földszoros teljes szélességében déli irányba.

Churchill kitartásra biztatott, hajókon utánpótlást ígért Percivalnak, de minimum 2 hónap kellett volna, mire ezek a csapatok és repülőgépek befuthatnak. A japánok nem hagytak ennyit nekik. A Szingapúr felé vezető utakat tartani igyekvő brit csapatokat az esőerdő felől folyton megkerülték a dzsungelharcra kiképzett japánok, s fokozatosan szorították vissza őket. Nekik sem voltak jelentős páncélos erői – Európában nevetségesnek számítottak volna a japán harckocsik –, de arra jók voltak, hogy a páncélelhárítást nélkülöző ellenséges gyalogság ellenállását felszámolják. Biciklijeik pedig nagyon jól beváltak, jelentős utánpótlást voltak képesek elszállítani velük a maláj utakon is. Nem véletlenül hívják a hadjáratot időnként „biciklis blitzkrieg”-nek…

December 10-én a britek tengeri erejét is komoly csapás érte, mikor japán zuhanóbombázók és torpedóvetők elsüllyesztették az Európából éppen csak a távol-keleti vizekre befutott HMS Prince of Wales csatahajót és a HMS Repulse csatacirkálót. Mivel Pearl Harbor után az amerikai flotta megjelenésére sem lehetett számítani, a japánok tengeren is nagy fölénybe kerültek. 1941. január végén elérték a Szingapúrt Malajziától elválasztó szorost, majd rövid úton ott is felszámolták a brit ellenállást. De Szingapúr „ostroma” már egy másik történet.

A vereség nagysága a hadjárat során megdöbbentő volt. Gyakorlatilag a teljes malajziai brit haderő megsemmisült (145 ezer fő), míg a japánok 10 ezer embert sem veszítettek. A britek által korábban lebecsült ellenség stratégiai és taktikai téren is felülmúlta őket, a japán katonák fanatikusak és igénytelenek voltak. Ez együtt megalázó fegyverletételre kényszerítette Percival tábornokot teljes seregével együtt, miután az evakuációhoz sem volt elegendő hajójuk. A képen a feltétel nélküli kapituláció aláírása látható: Arthur Percivallal szemben, az asztal túloldalán Jamasita Tomojuki altábornagy figyel.

Horváth Gábor

Felhasznált irodalom: Klemensits Péter: Szingapúr bukása – Nagy Britannia és a Malájföldi hadműveletek 1941-42. In: Hadtudományi Szemle. 2008. 2. sz. 76-89.o.

A kép a Wikimedia Commons szabadfelhasználású gyűjteményéből származik, a szerzői jogtulajdonos a kép készítője. A felhasznált kép forráshelye a szerzői jogi feltételekkel és a szerző megnevezésével ezen a linken található.