A regény főszereplője Rosa Sauer, egy berlini születésű fiatal nő, akinek a férje a fronton harcol, ő pedig az anyósával és az apósával él egy kelet-poroszországi faluban. Akaratán kívül választják ki Hitler előkóstolójának, és minden reggel autóbusszal szállítják tizedmagával a Farkasodúba, hogy kockára tegye az életét a Führerért. Az események fokozatosan vesznek drámai fordulatot. Előbb csak elmarad a férje tervezett hazalátogatása, mert sérülés miatt hadikórházba került, de aztán még rosszabb híreket kap a frontról, amelyek fájdalmas bizonytalanságba taszítják Rosát. A fojtogató érzelmek (a rettegés, a magány, a kilátástalanság) közepette titkos viszonyba bonyolódik egy nős SS-tiszttel, aminek következtében mindenki előtt szerepet kell játszania. Tisztában van vele, hogy a kapcsolat nem vezet sehová, sőt azt is tudja, hogy még nagyobb veszélybe sodorhatja, de azok a rövid, édes pillanatok, amelyeket lopva szerez az anyósáék szénapajtájában, feledtetik vele a háborús mindennapokat. Ahogy a háború a vége felé közeledik, úgy fogy a levegő Rosa körül, s a végén már csak egy célja marad: menteni az életét.

A történetet Rosa meséli el egyes szám első személyben, mintegy visszaemlékezve a háború alatti időkre. Azt már az elejétől érezni, hogy a főszereplő egy bizonyos (időbeli) távolságból tekint vissza a felidézett időszakra, de az, hogy a szerző ezt egész pontosan mikor meséli el, és hogy a szereplők közül kivel, illetve milyen körülmények között találkozik később, csak a legvégén derül ki. Az olvasó a regény alatt amúgy is egy érzelmi hullámvasúton utazik, de ez az utolsó rész még rátesz egy lapáttal: az ember szíve csordultig telik fájdalommal, és a gombóc még napokkal a könyv után is ott szorong a torkában.

A történetmesélés többnyire lineáris; néhány flashback erejéig vissza-visszatérünk a berlini múltba, amikor Rosa még a szüleivel élt, meg amikor megismerkedett a férjével. A narrátor a regény nagy részében múlt időt használ, kivéve azt a csupán harminc oldalnyi utolsó, harmadik részt, amikor a mesélés átvált jelen időre, ezzel is érzékeltetve a két idősík közötti távolságot. Noha Rosa története fikció, mindvégig hihető. A hitelességét erősíti az is, hogy a szerző valós eseményeket is belesző a cselekménybe. Rosa például személyesen is találkozik Stauffenberg gróffal, és éppen az előkóstolás helyszínéül szolgáló ebédlőben van, amikor 1944. július 20-án felrobban a táskába rejtett pokolgép a Führer lába mellett.

Az az igazság, hogy ez a könyv nem attól remek, nem attól említésre méltó, hogy a szerző különösen jól írna. Az olasz írónő stílusa olvasmányos, élvezhető, de nem kiemelkedő; a sztori viszont mindent visz, és a központi karakter, Rosa figurája is nagyon erős. Természetesen Postorinónak is megvannak a maga érdemei: Rosa belső vívódásainak bemutatása és a mélységi karakterábrázolás nagyon jól sikerült, az olvasó lélegzetvisszafojtva izgul ezért a fiatal, törékeny nőért, vele remél és vele szorong, minden lépését megérti.

Rosa több értelemben is magányos. A szüleit elvesztette: a mindig túl hangosan nemzetiszocialista-ellenes apját infarktus vitte el, az anyja egy olyan bombázás alatt halt meg, amelyet ő mellette túlélt egyetlen karcolás nélkül. A távoli kelet-poroszországi faluban berlini/városi nőként minden értelemben kilóg a sorból, és egyesek ezt nyíltan éreztetik is vele, mások csak összesúgnak a háta mögött. Az anyósáék kedvesek vele, de az SS-tiszttel folytatott titkos románc miatt ez a kapcsolat is vékony jégen táncol, és Rosában amúgy is van egy görcsös megfelelni akarás, folyton van egy olyan érzése, hogy ő nem elég jó a férje szüleinek. A „munkahelyén” ezek az érzések hatványozottan jelennek meg, még az is félreismeri, akitől Rosa esetleg szimpátiát remélhet.

A könyv hátsó borítója azt írja, hogy az olvasók előszeretettel hasonlítják Postorino regényét Bernard Schlink A felolvasó című kötetéhez. Nálam a hasonlat kimerült annyiban, hogy az egyes szám első személyű narrátor a háború után emlékszik vissza egy korábbi, titkolt kapcsolatára, amelyben a másik fél egy olyan személy volt, aki a Führer gépezetét szolgálta. Schlinknél a hangsúly sokkal inkább tolódik az egyén morális válsága felé, és a történetben a kapcsolatnak is nagyobb jelentősége van.

Simon Attila
Forrás: olvasoterem.com