226

Azért még mindig az albumok…

Négy folk (közeli) lemezről

dalinda-egyuttes

Hát igen, még mindig az albumformátum az egyik legelementárisabb kulturális koncentrátum, arra is felettébb alkalmas, hogy lemérjük dolgainkat kívül-belül. Kívül az adott előadót is meg tudjuk vizsgálni: hol tart, mi történt vele, mit szeretne közölni stb.; belső tájainkon pedig a szimpla szórakozástól a drámai emelkedettségig terjedhet az ív. A folk körüli előadók szerencsére továbbra is benne vannak ebben a régimódi, de felettébb vonzó buliban. Négy csodás lemez fókuszban.

Kollár-Klemencz László előző szólólemezéről úgy mondtuk el a magunkét három éve, hogy az érzelmi és azonosulási pontokon túl igyekeztünk rávilágítani költői-muzsikusi művészetének egyéb lényeges pontjaira. Az új lemez, amely Ég az erdő (Gryllus, 2020) címre hallgat, és Kollár-Klemencz Kamarazenekar néven fut, idén év elején már megjelent online, most pedig fizikai CD-n is. Az online publikáció alkalmából már volt nálunk egy dalról dalra mesélés januárban, de még nem mondtuk el a véleményünket róla. Mivel a belinkelt korábbi cikkben foglaltakhoz a zeneiséget és dalfelépítési metódust illetően nem sok egyebet tudnánk hozzátenni, és a dalról dalra is alapos képet ad erről az újról, ezért próbálunk lényegre törők lenni. Például: az Ég az erdő a szorosan és tágan értelmezett folkzene egyik abszolút csúcsteljesítménye. Népzene is, és nemcsak például a Pusztinai nagy hegy alatt csángóparafrázisa miatt, vagy mert a címadóba is belehúzzák a magukét a közreműködő népzenészek, hanem ha a folk nagy kosarába a népzenét is beleszámítjuk. De nem csak azt: a zeneköltészet sok egyéb világértelmezést és annak megmutatását is magába foglalja, tehát messze nem sima dobozgitáros prüntyögésről beszélünk. Épp ellenkezőleg, itt még a legkamaraibb hangszerelések közben is csordulásig töltött hangulati sűrűségben fürdőzhetünk. Az egy dolog, hogy klasszikus folk-menetek köszönnek be, de gyöngéd viszonyt ápolnak számos egyébbel is: tangó, kortárs vonósjáték, drámai rezümék hangképei, akusztikus kamara-pop, és megannyi apróság, amely mind megnyugtatóan oldódik fel a produkciótestben. És pont ez a lényeg, ez az egység, az összkép panorámavibrálása, amelyből csak akkor tudunk konkrétumokat kiszálazni, ha ilyesmire vagyunk kattanva. Különben felesleges, a legüdvözítőbb egyvégtében élvezni ezt a mélységélességű rácsodálkozást az élet sűrűjére, és lenyűgöző részletgazdagságára. Akár többször is egymás után, mert annyi benne a lehetőség, ahányszor csak nekilátunk. Az igazán jó produkciók, mint ez is, mindig kulturális összegzések és esszenciák. Azért vannak, mert elengedhetetlen a létezésük a teljes emberi élethez.

Ja, és legyen már egy olyan lemez is valamikor, amelyben Mákó Katóé a főszerep! Ha pedig éppenséggel nem szerzői alkat, akkor rakja össze számára más, aki szintén azt érzi, hogy Kató érzéki hangjából és beleérző előadásmódjából közel sem elég néhány strófányi közreműködés. (A zenészek jó része az előző lemezen is játszott, a többieket pedig tessék elolvasni a borítón, hiszen megbeszéltük már az elején, hogy albumot birtokolni elengedhetetlen kelléke a napi ügymeneten túli létezésnek.)

Innen folytathatjuk is: az Ötödik Évszak világa szintén a széles merítésű folkra van felfűzve, a klasszikus népzene jelenléte azonban hangsúlyosan kontúrosabb. De elsősorban a szegletek és hézagok kitöltése tekintetében, szó sincs az adott hangulatok és dalok teljes leuralásáról. A produkció aurája elsősorban érzelmi feszülésekkel és bejárásokkal van feltöltve, az egészen visszafogott, testiséget is vállaló lefojtott vibrálásoktól a bátran kitárulkozó lelki megnyílásig, végig egy olyan úton, amley nem csak névlegesen vállalja európaiságát, hanem átgondolt kulturális összetettségében. Mégis, minden bevállalásával és nevetős lazaságával együtt átlengi valami roppant vonzó szemérem is, amitől még inkább nekünk és rólunk szól. A képlet roppant egyszerű: a népzenében jártas, jó bandákban kipróbált muzsikusok (Hegedűs Máté – hegedű; Csoóri Sándor „Sündi” – brácsa, tambura, koboz, ének; Szabó Csobán Gergő – bőgő; Zimber Ferenc – cimbalom és Takács Ádám – hegedű) saját hangszereiket szabadon használva írtak játékos és lehetőleg sokféle hangulatot beidéző dalokat, amelyek szerencsére nincsenek túltolva semmilyen irányba. Ezért pont úgy működnek is, mint az szándékukban állhatott – már ami elgondolható ebből műélvezet közben, az érzelmi felfokozottság élvezete profin kipenderít józanságunkból, amit persze bolondok lennénk bánni.

Ez az „akusztikus városi zene” akkor a legátütőbb, amikor nem egyszerűen csak hangulatban van, de meg is tud mámorosodni a drámai felhangok töménységében. Ilyenkor az van, hogy már mindenestül belülre tévedünk, a kószáló hegedű és cimbalom, a szaggató brácsa, vagy akár a cimbalom megszaladásai ott kavarognak köröttünk; ilyenkor belső hő keletkezik, és ez a forróság valami igazán lényegesre tapint rá: a létezés egyedi és megismételhetetlen csodájára. A Zobor például hangsúlyosan hozza mindezt. Ehhez persze elengedhetetlen Izabella Caussanel éterien szellős hangja és beleérző készsége – nem mondom, hogy a muzsikus srácok tehetsége és kiérlelt zenei tudása nem elég a megmártózáshoz, de a varázslathoz már Izabella is szükséges. Ő egyébként francia-magyar, így ezzel a lehetőséggel élve több francia nyelvű dal is lemezre került. Alapvetően ezek lettek némileg a lazább, oldottabb, virgoncabb percek, a magyarul eldaloltak pedig a masszívabbak, és ez akkor is így van, amikor dalon belül van nyelvváltás (na jó, a Madárka legyen kivétel, ebben gyakorlatilag nem számít a váltakoztatás, úgy padló, ahogy van). A népdalszövegeken túl egyébként domináns a klasszikus költészet: Victor Hugo, József Attila, Csoóri Sándor és Szép Ernő versei mintha tényleg ezekhez a dalokhoz íródtak volna.

A Ne rejtsd el (Fonó, 2020) című debütálás nem egyszerűen egy reményteljes nyitás, hanem egyből a csúcsra is repítette az Ötödik Évszakot, reméljük, élnek a lehetőséggel…

Lajkó Félixről legutóbb a lengyel VOŁOSI-val kiadott lemeze viszonylatában beszéltük át a fontos pontokat és az életmű akkori jelenidejűségét mintegy másfél éve, ami azért is volt némileg paradoxon, mert a Lajkó Félix & Band, amellyel ezt a Start (Fonó, 2020) című lemezt most kiadta, már akkor is létezett, és koncerteztek is. Láttam a debütáló hangversenyt a BOK Arénában, amiből leszűrhető volt ez-az, például, hogy Félixnek igaza van, amikor azt mondja, hogy „Zenekarban játszani kötöttség. A jó része az, amikor a zenekar együtt meg tud szólalni. Ha van egy téma, amit elkezdünk játszani, és aztán egyszer csak robban egy nagyot. És van az a része, amely zenekarban nem, inkább szólóban működik: amikor teljes improvizáció van, és nincs körülöttem senki. Mindkettő jó. Valószínűleg ha nem lenne az egyik vagy a másik, akkor hiányérzetem lenne.” Nos, nekem évekig hiányérzetem volt, merthogy régóta nélkülöznünk kell szólólemezt tőle, ám aztán nem egyszerűen csak megszoktam a különböző alkalmi projektekkel sorban megjelenő dolgait, de talán már pont a magányos verzió lenne szokatlan élmény. Vagy azért, mert így jobban kordában tartja az egyébként végtelenbe szaladgáló alkotói egót, amivel önmagában persze semmi gond, csak hallgatóként mégis üdvözítőbb, ha az irányzék be van lőve dekódolhatóbb irányokba. Szóval ma már úgy látom, hogy egy zenekar adta keret nem feltétlenül töri meg alkotói énjét, sokkal inkább támogatja.

Lajkó Félix verbálisan szűkszavú, és nem csak mert szerzőként javarészt hangszeres menetekben gondolkozik, nyilatkozataiban feltűnően aszkéta saját művészetéről, számára éppen elég, amit zenéjével odarak, a megfejtését másra bízza. Épp ezért nem is annyira a gondolati elemek ugranak be őt hallgatva, hanem impulzusok, villanások, hangulati elemek, érzelmi görgések és túlkapások, olyan elementáris energiák mentén való megélések, melyeket az ember vagy ajándékként él meg, vagy kevéssé tudja figyelembe venni. Én előbbiek közé tartozom, így már csak el kell döntenem, hogy az ez évi prémium mennyire jött be. Először is: a profi muzsikustársak (Sidoo Attila – gitár; Kertész Endre – cselló; Mazura János – tuba; Barcza Horváth József – nagybőgő; Czirják Tamás – dob) kontúros és minden irányban szilárd kereteket teremtettek Félix elszállásaihoz, aki így témánál tudott jórészt maradni. És ez tényleg jól van így, igazán megnyugtató és gyógyító lehet, amikor olyan társakra talál az ember, akikkel vállvetve tud bekalandozni hatalmas tereket és világokat, ráadásul ugyanúgy kevéssé törődve műfaji korlátokkal, mint szólóban. És ebből következik az a lényeges pont, amit már érintettünk: tényleg nincs itt valójában korlátozva semmi, amikor a mesternek nagyon mehetnékje van, a banda legfeljebb áttér kísérő-grúvra, hagyják, hadd szárnyaljon egy kört, és kész. Na, hogy végül alá is húztuk és meg is cáfoltuk a fenti idézetet, felszabadultan hallgathatjuk tovább ezt a színes és bőséggel adagolt kavalkádot. Én már öregszem, kifejezetten bírom, amikor nem kell sietni sehová, és csak pár hang van a fülembe húzva nagy ráérősen – ilyenkor már az utánuk rendre bekövetkező szélsebes futamokat is megbékélve fogadom.

Eddig összefolyattuk a lemezeket tematikailag, pedig talán nem kéne, nehogy erősítés helyett kicsit kioltsa egymást ennyi mirákulum, ezért most újrakalibrálunk, és a zárásként következő acapella triót önmaga korábbi inkarnációjával nyitjuk. A Dalinda két évvel ezelőtti lemezéről ezt írtuk: „Másik irány, másik kiteljesedés a Dalinda énektrióé. A népdal és a népzene itt mágikus köntöst ölt, vagyis a világfa azon ágára repülhetünk, ahová önerőből nagyon nehéz feljutni. Azért is, mert oda csak az együtt éneklőknek van világútlevelük. Ez az ajtó nyílt ki most, a dalindások égi szépségű hangjukkal, teljes szívük erejével, minden női szándékukkal röpítenek erre a lakhatóbb létsíkra. Remélem, eddig is tudta mindenki, hogy a valódi nőiség képes ezt a szíven át az égbe vezető utat megnyitni. Persze a szív közepe egyáltalán nincs közelebb, mint a legmagasabb ég, csak a profán hétköznapok világa akarja ezt elhitetni velünk – ami viszont a nőiség teljességét csorbítja, így pont lényegétől fosztja meg.

Az Átjárók (Fonó, 2020) című új lemezükkel még tovább jutottak, nem csak bebarangolják ezt az eget-földet összekötő hidat, de valóságos átjárót nyitottak számunkra is. Ha engedjük magunkat kézen fogni, és zengő hangjuk varázsát egészében befogadva van bátorságunk elhagyni földi nyavalyáinkat és röghöz kötéseinket, akkor megnyilvánulhat a tényleges csoda: először a megnyugvás és bizalom, hogy végre igazán átadhatjuk magunkat másoknak, bántódásunk nem eshet, majd ezt követi a kinyílás, hogy ami ebből felénk árad, azt szabadon befogadhatjuk, és végül a felfedezése valami eredendően magasabb rendű minőségnek. Nem lehet ezt az egészet fejjel megérteni, a legkomolyabban mondom. Nincs is rákészülési időnk, egyből a magasba húznak, arra biztatva, hogy elhagyjuk szokott formáinkat. Egyáltalán nem akarnak színlelni, és nincs itt semmi elnagyolva és mímelve sem, a gyermeki tisztaságú lelkület mellett a kiérlelt bölcsességben fürdőzés és az inspiráló kitárulkozás a részvétel gyümölcse. És az sem számít szemernyit sem, hogy szakrális vagy úgymond profán térben járunk éppen egy adott dalban, a drámai magas-fokból nincs engedmény és alámenés, sem technikai, sem érzelmi értelemben.

Ejtsünk szót a külső tematikáról is: népdalok, hagyományos folklór került feldolgozásra, mint az első lemezen; egyszerűség, alaperények, többszólamúság és modern áthallások összegződtek egységes foglalatba, a részleteket pedig nem mindig érdemes szétbontani, ugyanis ezzel is lényegét és gyógyító erejét bontanánk meg. De ott van szépen sorban minden dal szövege és a hozzájuk tartozó rövid magyarázat is a kísérőfüzetben, szóval utána lehet olvasni, amikor az ember túl van az első néhány megmerítkezésen. Ha tanácsolhatom, az ismerkedés ráérős perceiben még ne bántsuk az élményt túl sok utánagondolással sem, nemhogy analitikus szálazgatással, hagyjuk inkább, hogy a dalok éteri erői kifejthessék jótékony hatásukat.

A Dalinda énektrió Átjárók című lemezével egyértelműen az év eddigi legjobb és legfelemelőbb folklemezét rakta elénk, becsüljük meg nagyon! (Harmadrészben a felállás is változott a debütáláshoz képest: Paár Julianna és Tímár Sára mellé Nádasdy Fanni társult tavaly – ütőgardonon pedig Hargitai-Halászi Lehel közreműködik.)

Rácz Mihály
Forrás: langolo.hu

2020.12.02